Tihanyi Márk novellái

Gabriel García Márquez búcsúlevele a barátainak

2011-12-20T16:33:00.002+01:00

Ha Isten egy pillanatra elfelejtené, hogy én csak egy rongybábu vagyok, és még egy kis élettel ajándékozna meg, azt maximálisan kihasználnám. Talán nem mondanék ki mindent, amit gondolok, de meggondolnám azt, amit kimondok.

Értéket tulajdonítanék a dolgoknak, nem azért, amit érnek, hanem azért, amit jelentenek.

Keveset aludnék, többet álmodnék, hiszen minden becsukott szemmel töltött perccel hatvan másodperc fényt veszítünk.

Akkor járnék, amikor mások megállnak, és akkor ébrednék, amikor mások alszanak. Ha Isten megajándékozna még egy darab élettel, egyszerű ruhába öltöznék, hanyatt feküdnék a napon, fedetlenül hagyva nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is.

A férfiaknak bebizonyítanám, mennyire tévednek, amikor azt hiszik, az öregedés okozza a szerelem hiányát, pedig valójában a szerelem hiánya okozza az öregedést!

Szárnyakat adnék egy kisgyereknek, de hagynám, hogy magától tanuljon meg repülni.

Az öregeknek megtanítanám, hogy a halál nem az öregséggel, hanem a feledéssel jön.

Annyi mindent tanultam tőletek, emberek… Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik.

Megtanultam, hogy amikor egy újszülött először szorítja meg parányi öklével az apja ujját, örökre megragadja azt.

Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga lenézni egy másikra, amikor segítenie kell neki felállni.

Annyi mindent tanulhattam tőletek, de valójában már nem megyek vele sokra, hiszen amikor betesznek abba a ládába, már halott leszek.

Mindig mondd azt, amit érzel és tedd azt, amit gondolsz. Ha tudnám, hogy ma látlak utoljára aludni, erősen átölelnélek, és imádkoznék az Úrhoz, hogy a lelked őre lehessek. Ha
tudnám, hogy ezek az utolsó percek, hogy láthatlak, azt mondanám neked, “szeretlek”, és nem tenném hozzá ostobán, hogy “hiszen tudod”.

Mindig van másnap, és az élet lehetőséget ad nekünk arra, hogy jóvátegyük a dolgokat, de ha tévedek, és csak a mai nap van nekünk, szeretném elmondani neked, mennyire szeretlek, és hogy sosem felejtelek el.

Senkinek sem biztos a holnapja, sem öregnek, sem fiatalnak. Lehet, hogy ma látod utoljára azokat, akiket szeretsz. Ezért ne várj tovább, tedd meg ma, mert ha sosem jön el a holnap, sajnálni fogod azt a napot, amikor nem jutott időd egy mosolyra, egy ölelésre, egy csókra, és amikor túlságosan elfoglalt voltál ahhoz, hogy teljesíts egy utolsó kérést.

Tartsd magad közelében azokat, akiket szeretsz, mondd a fülükbe, mennyire szükséged van rájuk, szeresd őket és bánj velük jól, jusson időd arra, hogy azt mondd nekik, “sajnálom”, “bocsáss meg”, “kérlek”, “köszönöm” és mindazokat a szerelmes szavakat, amelyeket ismersz.

Senki sem fog emlékezni rád a titkos gondolataidért. Kérj az Úrtól erőt és bölcsességet, hogy kifejezhesd őket. Mutasd ki barátaidnak és szeretteidnek, mennyire fontosak neked.

Örökség

2011-07-30T11:03:00.007+02:00

A globális felmelegedéstől féltünk. Azt tartottuk a legnagyobb átoknak, ami a Földünket sújtja. Pár tíz éven belül meg tudtuk volna oldani a problémát, biztosak voltunk benne, hogy a vízzel működő autóinkkal, a napelemekkel és a környezetvédelemmel megmentjük a bolygónkat. De előbb jött a baj. Mert a felmelegedés fátyla eltakarta a sokkal nagyobb problémát. Az embert…

Két nagyhatalom versengett egymással. Látszólag csak felszínes verseny zajlott, politikai szitkozódás, a másik rendszer nyilvános bírálata, nukleáris fegyverekkel fenyegetés. Azt hiszem fontos, hogy csak látszólag…
Az ember csak arra figyel, ami közvetlenül a felszínen van. Vannak néhányan azonban, akik mélyebbre látnak, mint mi. Akik döntenek helyzetekről, sorsokról, életekről. Az elnök a hátunk mögött biológiai fegyverek bevetéséről döntött. Tudatmódosító szereket akart idegen földekre juttatni. Nem tudom, pontosan hogyan működött a szer, de a többi ország is elkezdett úgy gondolkodni, ahogy mi. Látszólag béke volt. Senki nem tudott a szerről. A nem várt mellékhatásokra persze senki nem számított…
A madarakkal kezdődött minden. Egyszerűen már nem repültek el délre a melegebb éghajlatot keresve. Mintha megzavarodtak volna. Tudtuk, biztosak voltunk benne, hogy a felmelegedés az oka. Hatalmasat tévedtünk.
A szer hatására a nők csaknem harmada meddővé vált, a Föld népessége egyre csak apadt, a várható életkor épphogy elérte a negyvenet. Az állatok viselkedése megváltozott. Nem vezette őket többé az az ősi ösztön, hogy küzdjenek a fennmaradásért. Nem volt fontos számukra a létfenntartás, nem etették kicsinyeiket, nem féltek a ragadozóktól, nem tudták reálisan felmérni helyzetüket. Szépen lassan minden állat elpusztult. Az ember egyedül maradt a bolygón, de ő is hanyatlani látszott. Rengetegen meghaltak.
Mára mindössze százezren maradtunk. A hasonló gondolkodás ugyanakkor megölte a társadalmunkat. Nem volt fejlesztő, innovatív gondolkodás. Minden egy sémára zajlott. Senki nem akart kitűnni, senki nem akart újat alkotni. A fejlődés megragadt. A Föld népessége pedig csak egyre fogy.
Tudom, hogy a bolygónk rövidesen ember nélkül marad. Az élet árnyékként marad majd mögöttünk. A Föld szegényebb lett az állatokkal, gazdagabb lesz ember nélkül. Az ember játszik, csal és téved. A Föld életet ad, nevel és tanít.
Csupán azon gondolkodom, hogy mit hagyunk hátra. Ha egyszer oly’ sok év múlva egy idegen a Földünkre lép, mit fog majd látni. Vajon ha a kezébe vesz egy újságot, mit vesz először észre. A főcím, amit nem tud elolvasni valószínűleg ilyesmi lesz: Az emberiség megszüntette az életet. Elolvasni nem tudja. De a képeket látja alatta. Haldokló állatok, haldokló emberek, bombák. Ez lenne a mi örökségünk?

Repülj

2011-04-30T07:42:00.003+02:00

Remény, kitartás, elbukás. Régen sokat gondolkoztam azon, hogy ezek a szavak megállják-e a helyüket egymással is, vagy csupán egymagukban képesek érzelmek kiváltására. Remélni valamit nem elég, azért kitartóan tenni is kell, hogy elérjük mindazt, amire vágyunk. Persze remélni mindig lehet, de a lehetősége megmarad annak, hogy netán elbukunk. A bukás reménytelenné tehet, ami megöli bennünk a kitartás szellemét és elveszünk.
Valamikor régen volt egy barátom. Egy hangyabolyban éltünk. Soha nem ismertem nála kitartóbb, kedvesebb, de egyben makacsabb szárnyas hangyát. Pici, fekete volt, mint a többi hangya, de valamiben mégis különbözött társaitól. Sajnos születésekor eltört az egyik szárnya, ezért nem tudott repülni, hiába vágyott erre mindennél jobban. A mozgása is esetlennek tűnt, minket, hangyákat egyáltalán nem jellemző dülöngélő léptekkel haladt. Lassabb volt nálunk. Szeretett volna egy lenni közülünk. Úgy érezte, nem szeretjük őt, mert akadályozza a bolyt munkája elvégzésében. A boly egy pillanatra sem állhat meg, ha kell, feláldozzuk az egyént a közösség érdekében. És ezt ő is tudta.
Esténként láttam, ahogy kiszökik a bolyból, és minden erejét összeszedve repülni próbál. Ő nem tudta, hogy én nézem, de mindig követtem, amikor a boly előtti sík téren próbálgatta szárnyait. Annyira szívszorító látvány volt. Legszívesebben odarohantam volna, és magam emeltem volna fel az égbe azt kiabálva: Repülj! Repülj pici hangya! De csak álltam ott, és néztem, ahogy apró szárnyait rezegteti. De nem sikerült felemelkednie.
Az egyik este más módszerrel próbált az égbe emelkedni, mint eddig. Eleinte nem is tudtam, hogy mit akar tenni, amikor egy fűszál felé vette az irányt, aztán rájöttem, hogy ugródeszkának szeretné használni. Láttam, ahogy reménnyel telve nekirugaszkodik, az ég felé fordítja arcát, felemeli szárnyait, és kiabálja: Repülök! - majd a földön puffan a teste. Nem repült.
De nem maradt a földön fekve. Amint kipihente a becsapódás okozta fáradtságot, újra a fűszál felé vette az irányt. A folyamat újra és újra ugyanaz volt: mászás, szárnylebegtetés, földön puffanás. Nem adta fel. Reggelig próbálkozott, addig, amíg megérkeztek a Nap első sugarai.
A boly is felébredt, és nekilátott feladatának. Mint egy örült gázoltak át mindenen, ami útjukban állt. Csupán egy dolog hajtotta őket: a túlélés ösztöne, ami mindennél erősebben uralkodott felettük. Nincsenek egyes hangyák, csak a boly létezik. Minden érdek a boly érdeke alatt helyezkedik el. A boly az első. De nem mondhatok semmit, én is a bolyhoz tartozom. De én nem hagyom elnyomni a bennem rejlő egyént. És tudom, hogy az az apró hangya, aki naphosszat próbálkozik azzal, hogy méltó tagja lehessen a bolynak, hogy ugyanúgy tudjon repülni, járni, mint bármely más hangya, ő is felismerte magában azt az értéket, amit egyéniségnek hívunk.
Nem bírtam tovább. Odafutottam ahhoz, akit eddig csak távolról mertem nézni, és akit becsülök azért, mert nem adta fel, aki kitartóan és reménnyel telve újra és újra megpróbált a magasba emelkedni. A boly többi tagja is rám figyelt, azt nézte, hova rohanok. Torkom szakadtából kiáltottam, hogy repülj kicsi hangya, repülj. És akkor a kicsi hangya újra felmászott a fűszálra. Ahogy a Nap sugarai megcsillantak törött szárnyán valami kegyetlen nyomást éreztem a lelkemben, ami sírásra késztetett. A kis hangya úgy, mint eddig nekirugaszkodott, az ég felé emelte fejét, megrebegtette szárnyait, és azt kiabálta repülök.
És valóban repült. Egy rövid ideig sikerült a levegőben maradnia. Eufória öntötte el az egész testemet, mert láttam, ahogy a kitartó és reménnyel teli munka eredménye az, hogy ez a pici hangya álmait megvalósítja, és ugyanolyan hangya lehet – ha csak egy rövid időre is-, mint mi. De valami történt még azon a napon.
Épphogy felocsúdtunk boldogságunkból, egy hatalmas árnyék borította el a bolyt és környékét. Az árnyék közepén egy vakítóan fehér folt, melynek nyomában elégett minden, parazsat hagyva maga mögött. A fény egyenesen a kis barátom felé vette az irányt, majd egy másodperccel később semmivé lett a percekkel ezelőtt még eufóriában úszó hangya. Azt hiszem boldogan halt meg.
Ettől a naptól tudom, hogy bármily kitartó is vagyok és bármennyi remény is él a szívemben, de a végén az emberek gonoszsága miatt el fogok bukni. Mert ők erősebbek és hatalmasabbak nálunk, és kedvtelésből megölik a bennünk élő reményt és jót. Visszamegyek a bolyba és befejezem a munkát, amit elkezdtem. Egy napon majd engem is utolér az ember végzete, addig pedig leszek ugyanolyan hangya, mint bármely másik.

Újévi köszöntő - Sorsod a csillagokban

2010-12-31T17:22:00.004+01:00

Soha nem mertem még belegondolni, de valószínűleg mindig is tudtam, hogy vágyaim a csillagokban megíródtak. Furcsa krónikák zengnek naphosszat arról, miről ismeretlen történetem szól.
Úgy tartják, hogy mindannyian csillagporból születtünk. Hajdanán, amikor a ma ismert világ még nem létezett egy nagy robbanás – amit ma már Nagy Bummként emlegetünk – megalkotta univerzumunkat. A csillagok porából összeállt a Föld, egykori csillagok atomjai álltak újra össze bennünk. A csillag emberré lett, az ember halála után porrá válik, és felszáll a csillagokba. Emberek milliárdjainak pora csillaggá válik, a csillagban pedig egyesül a lelkünk. Magunkkal vitt vágyaink eggyé lesznek, és számtalan illó napon és órán át örökre megmaradnak.
Úgy vigyázz, mit kérsz az új évtől, hogy vágyaid a csillagok meghallják. A csillagok sorsát pedig nekünk kell tovább cipelnünk. Csak egyszer kell, hogy meghalld, vagy meglásd, mit a csillagok neked súgtak, s többé nem feleded. Tudod, hogy a sors neked szánta, hiszen meg van írva a csillagokban. Ugye milyen sokszor hallottuk ezt a kifejezést? És lám értelmet talált. Terhed – mely persze édes teher - válladra kapod, és angyaltestbe bújt ördögként örökre magaddal viszed. Két dolgot tehetsz: beteljesíted, vagy magaddal viszed a csillagokba, hogy más cipelje tovább.
Megpróbálhatod fogadalmaidat, vágyaidat eltemetni, nem észrevenni, nem törődni vele. Fogadd meg, bár ha köztünk lépked, te nem látod őt, bár ha nekünk kiált, de nem hallod őt. Csupán egy árnyék ő közöttünk mindörökre. De mit mond a szív, ha az ész nem felel? De mit válaszol a sors, ha eltemeted? Két kezével megragad, szemedbe néz, és meglátja a szikrát. A szikrából tüzet csihol, és fellobbantja benned a vágyat sorsod iránt. Minden rajtad áll. Az új évben régi vágyak beteljesítéséhez új eszközöket találsz.
Ha szerelmes vagy, szeress úgy, ahogy azt a legtöbben meg sem értenék. Mint ahogyan a Föld szereti a Napot. Legyen számodra Ő a fény, ha elveszettnek érzed magad. Legyen Ő a melegség, ha fázol. Legyen Ő a nevetés, ha már túl régóta esik az eső. Szeress bele a lelkébe, és Ő hidd el, megáld Téged.
Vágyad legyen kívánság, fogadalmad legyen emberi! Kívánj másoknak is sikert, boldogságot és szerencsét. De ne feledd: utad a csillagokba vezet.

Boldog Új Évet Kívánok minden Olvasómnak!!!

Tihanyi Márk

Telefonhívás egy szavakon túli világból

2010-12-09T19:02:00.002+01:00

A következő történetet nem én írtam. Valós, megtörtént esemény. Ugyanakkor úgy gondolom bőven okot ad arra, hogy az én blogomban is szerepeljen, és ezáltal minél többen megismerjék.

"Olyan döbbenet ért ma, amit le kell írnom. Mert történt valami, ami bizonyítja, mennyivel több van a gyerekeinkben, mint amit látunk belőlük.
Volt egy fiú az autista csoportunkban, borzalmas családi körülményekkel. Az apa terrorizálta az egész családot, a fiú rettegett tőle. Mivel a fia nem volt teljes értékű a szemében, sokszor napokra kizárta a kukorica góréba. Egyszer a fiú még magára is gyújtotta a górét, szerencsére az anyja észrevette. (Ekkor szóltunk a másik asszisztenssel az iskolában dolgozó gyermekvédelmisnek, de ő semmit nem reagált rá.) Hétfőnként büdösen, piszkosan hozták vissza a suliba, úgy be volt nőve mindig a körme szegénynek, hogy folyt belőle a genny. És ő csak tűrte és tűrte.
Ez a fiú már úgy került oda a suliba hat évesen, hogy olvasott, írt, számolt - valami sajátos módon. Senki nem tudta, kitől tanulta, vagyis egyetlen megoldás létezik, hogy mindenre magától jött rá. Valamiért a suliban mégis leírták és nem igen figyeltek rá. Mikor én megismertem, már 15 éves volt. Nem beszélt, csak igennel, nemmel válaszolt, ha kérdeztük. A wc-ről addig nem szállt le, míg nem szóltunk neki. Emlékszem, első héten csak otthon jutott eszembe, éjjel, hogy elfelejtettem szólni neki, és hát angyalom ott ült még éjfélkor is, ahol hagytam.
Mozdulatlanul ült egész nap, összeszorított lábakkal, a kezét az asztalra tette, és a tenyere alatt úgy állt mindig a víz, mintha egy pohárral odaöntöttek volna. Mindig is éreztem hogy ez a szegény fiú sokkal többet ért és tud, fog fel mindenből, ami körülötte van, mint amit mások gondoltak. A tekintetükből is lehet érteni, nem csak a szavakból. Rengeteg félelmet, szorongást, fájdalmat zárt magába, és nem egyszer láttam messziről, ahogy keresi a tekintetem, ha valaki bántotta. Ilyenkor odamentem és csak az ujjával mutatott arra akitől félt.
Mikor én eljöttem a suliból, ő épp akkor érte el azt a kort, amikor már nem járhatott oda. Négy hosszú éve nem látott - és én sem őt. Ma csörgött a vezetékes telefonom, és először azt hittem, valaki szórakozik velem, vagy meghibbantam. Ő volt. Bemutatkozott, és mondta, hogy engem keres. Kikereste a telefonszámom a telefonkönyvből, és megkérdezte, nem baj-e, hogy felhívott. FOLYAMATOSAN BESZÉLT! Egyszerűen nem térek magamhoz! Évekig vele voltam és nem hallottam beszélni. És négy év után ő engem felhívott!
Megkérdezte, mikor születtem és megmondta, hogy az milyen nap volt, és hogy akkor milyen névnap van. Megkérdezte, mikor esküdtem, és hogy a férjem - akit a nevén hívott - mikor született. Mikor rákérdeztem, honnan tudja, hogy hívják a férjem, azt mondta, hallotta, amikor mondtam az iskolában. Megkért, hogy hadd hívjon fel máskor is. Beszéltem a nagymamával, és szegény bocsánatot kért hogy zargatnak, de a fiú folyton emlegetett.
Ez a gyerek felfogott mindent, amit hallott és látott. És ezzel a gyerekkel, akinek ilyen tudása van, hogy évekre visszamenőleg megmondja hogy egy dátum milyen napra esik, és még ki tudja miket rejt a feje, ezzel a gyerekkel még 18 évesen is azt a nyavalyás A betűt gyakoroltatták, és elsős olvasókönyvből olvastatták szótagolva, és idétlen számolásokat végeztettek vele, és a kerekecske gombocskát énekeltették. És ha nem volt hajlandó megcsinálni, úgy beszéltek vele, mint egy ovis gyerekkel.
Ez a fiú, ha nem ebbe a családba születik, és ha hozzáértő kezekbe kerül, vagy legalább valaki felismeri, hogy ő milyen okos valójában, akkor egy önállóan közlekedni tudó, nagyon-nagyon sok mindenre megtanítható emberré vált volna. Most az idegileg leszázalékolt anyjával és egy öreg nagymamával él, és ki tudja mi lesz vele, ha már ők sem lesznek. Ha valaki nem karolja fel, akkor valószínűleg valami lepukkant állami diliházban éli le a napjait. Egyszerűen borzalmas belegondolni, hogy még mi lesz vele ezután, és hogy azok, akik tehettek volna érte valamit, most élik életüket teljes nyugalomban, elfeledve azt, hogy valaha látták őt egyáltalán. Ő viszont mindent rögzített magában.
Olyan sok szakember látta őt, pszichiáter, iskolaorvos, olyan sok pedagógus kezén ment át. Miért nem vette ezt senki észre? Én úgy érzem, hogy ilyen dolgoknak a mai világban már nem lenne szabad megtörténnie."

forrás: http://erinto.postr.hu/telefonhivas-egy-szavakon-tuli-vilagbol

Lélekteher

2010-11-21T20:40:00.000+01:00

Mikor kisgyermek voltam a szüleim sokszor meséltek nekem a régi idők nagy háborúiról. Emlékszem, mennyire érdeklődve hallgattam a hős Miltiádész történetét, aki életét nem kímélve, ina szakadtából futott, hogy elmondhassa: győztek. Csodáltam Napóleont, aki fél Európát uralma alá hajtotta, ámultam a vitéz Nagy Sándor történetén. Azt hiszem, felnőtt fejjel megváltozik az ember…
Jártam én is háborúban. Persze, ha benne vagyunk, akkor már cseppet sem tűnik hősiesnek. Kicsit sem érdekes, de legkevésbé vitézi. El lehet lébecolni, lehet azt gondolni, hogy megúszhatjuk a háborút harc nélkül, de mindannyian tudjuk, hogy ez nem így van. Egyszer biztosan lőni fogsz. Én tudom.
Nem akartam meghalni. Ott állt velem szemben az a szerencsétlen, akin láttam, hogy éppúgy meg van rémülve, mint én. Talán ha nem háborúban vagyunk, a barátom is lehetett volna. De mindketten tudtuk, hogy lőni kell. Én voltam a gyorsabb. Nem találtam el jól. Lassan halt meg, fájdalmasan. A kezeim között. Mert abban a pillanatban, hogy eldördült a fegyver, abban a pillanatban, hogy meghallottam a puska eget rengető hangját már ráébredtem, mit tettem. Megöltem egy embert. Nem tudtam, mit tegyek. Féltem. Gyorsan odafutottam áldozatomhoz, leguggoltam mellé, és halkan odasúgtam neki: ne haragudj. Akartam még mondani annyi mindent, de egyszerűen nem jut ilyenkor eszedbe semmi. Rettenetesen félt. Sírt is. Szerintem ő sem akart meghalni. Ugyan ki akarna?
Ott maradtam egészen addig, míg minden erő el nem szállt a testéből. Én voltam az utolsó, akit látott. Én, aki megölte.
Értsétek meg, élni akartam. De nem tudtam, hogy ilyen választásom soha nem volt. Ha nem lövök, a testem hal meg. Lőttem. A lelkem halt meg.
Otthagytam a testet. Visszamasíroztam a táborba. Jelentenem kellett. Mindent elmondtam, mindenről tudtak. Tudjátok mi volt a reakció? Vállon veregetés és gratuláció...
Ez az fiam, jó csináltad! Irtsuk ki a férgesét – ennyi volt a válasz. Ezek szerint ölni kell, ölni jó, ölni szabad. Ember embert öl. Vagy vele él, vagy vele hal. Ha él, a lelke hal. Nincs jó döntés.
Mit tettem ezek után? Depresszió, magányba vonulás, ital. Ismerős, nem? Ezt nem lehet feldolgozni. Ha így jársz, ha így megvisel ez az egész háborúsdi, akkor hazaküldenek. Mondjuk ezt nem bánom. Azt bánom, amit ott tettem. Azt viszont már nem lehet meg nem történté tenni. Hazaküldtek egy teherrel a lelkemen. Amit még a zsebembe dugtak a zsoldom mellé az egy pszichológus száma volt. Elmentem hozzá. Sok értelme valószínűleg nem volt. Ő sem tud emlékeket törölni. Mindig csak azt mondja, aludj, pihenj, koncentrálj másra. Hadd mondjak nektek valamit: Aludjatok, igen. Nyugodtan hunyjátok le a szemeteket. De sajnálattal közlöm veletek, hogy amikor felébredtek bűntudatotok lesz amiatt, amit tettetek vagy mondtatok. Olyanok miatt is, amire nem is emlékeztek. Csak ködös emlék lesz… Azt sem tudjátok majd, hogy fogjátok-e valaha még olyannak érezni magatokat, mint régen. Egyetlen dolgotok marad csupán az életben: vállatokra venni a sorsotokat. De előre szólok, lesz, hogy nem bírjátok el.
Akartok még aludni? Akartok még pihenni? Akartok még álmodni? Ha nem, akkor nektek adom az enyém: tessék, álmodjátok tovább. Én inkább ébren maradok…

Születésnapomra

2010-11-05T20:40:00.005+01:00

Ha lehet szokásnak nevezni egy második alkalmat, akkor azt írom, szokásomhoz híven születésnapom alkalmából megosztok veletek néhány dolgot magamból, olyan dolgokat, amiket épp tőletek kaptam, természetesen a teljesség igénye nélkül. Mindig is úgy gondoltam, hogy a legszebb dolog ezekben az ünnepekben az, hogy ezeken a napokon -ha csak pár percig is- de gondolnak rád. Sok-sok embernek eszébe jutsz, esetleg néhány kedves emlék is felidéződik bennük rólad. És amint azt már sokszor említettem szeretve lenni jó, és még jobb, ha azt a tudomásunkra is hozzák.
És éppen ez az a dolog, amiért létrehoztam ezt a bejegyzést. Megosztok veletek néhány levelet, gondolatot, amit tőletek kaptam. Nekem felettébb kellemes és jóleső érzés volt olvasni. Remélem ti is így lesztek ezzel.

"Kedves Tihanyi Márk!
Szeretném megköszönni a Halhatatlan történet c. novellájának megírását, mert meggyőzött egy fontos kérdést illetően, amibe ha nem vágok bele, biztosan kihagyok valamit, ami számomra óriási értékkel bír. Továbbra is olvasom műveit, erőt merítek belőlük.
Mégegyszer köszönöm!

V. Á."

"Azt szokták mondani, hogy "más tollával ne ékeskedj".., de én szívesen osztom meg a Te tolladból született művet mert egyszerűen nagyszerű és minél többen ismerjék meg azt, hogy Te ilyet is tudsz. Gratula! B.J."
"hello :) érdekes, nem reg a testverem kuldott egy idezetet zarojelben a te neveddel, azt hittem, hogy valami reghalott koltotol van, mondom megkeresem ki is az a tihanyi márk :))
és egy "fiatal" fiura találok...
honnan jonnek beléd, aruld el kérlek?
nekem nagyon tetsznek amikor a lelekrol beszelsz, meg az elet miertjerol...

Lalita"

"Ne nevess ki, de olyan jó érzés volt olvasni a következőket: Tihanyi Márt kortárs magyar novellaíró 1986 - Valószínűleg tudod, hogy ez hol jelenik meg így :) citatumot szoktam olvasgatni mikor kicsit gondolkodós hangulatomban vagyok, de Téged és írásaidat csak most vettem észre. Tetszik, amit és ahogyan írsz és nem azért, mert exszembeszomszédom vagy hanem mert mindaz igaz és szívedből jön. Szép hétvégét :) P.L."

"Márk!Ez nagyon szép...'-( :( D.A." - miután olvasta a Születésnapodra, ha lenne c. novellát

Kívánok mindenkinek legalább olyan szép napokat, mint amilyen nekem a mai volt.

Baráti üdvözlettel:

Tihanyi Márk

Nevess csak

2010-11-01T11:46:00.001+01:00

Az erkölcsi nagyság az, ha megbecsüljük azt, amit igazán szeretünk, ha megbecsüljük az életünket, bármilyen is legyen az. Úgy kell élnünk, hogy boldogok legyünk, hogy boldogok legyenek mások is mellettünk. Mert amit most látok az nem más, mint egy szép és céltalan össztársadalmi öngyilkosság. Sok hatásvadász film kezdődik így: igaz történet alapján. Majd mutatnak néhány képet halottakról, szenvedőkről, páran biztosan elsírják magukat, hatalmas kasszasiker, de a lényeg mindig ugyanaz. Minden marad úgy, ahogy mindig is volt.
Azt mondják az orvosok, hogy beteg vagyok. Szellemes fogyatékosság, azt hiszem így nevezik. Bizony tudom, hogy nem vagyok valami okos. De szeretek tanulni. Csak nem értek meg mindent. De nem baj ez, mert nagyon jól érzem magam. Olyan sok barátom van, sokat nevetnek velem. Rengeteg történetet tudok mesélni erről.
Van egy munkahelyem. Segítek Marco bácsinak az éttermében. Csak annyi a dolgom, hogy össze kell szednem a koszos poharakat az asztalokról, rátenni egy tálcára és bevinni a mosogatóba. Marco bácsi mondta, hogy ez nagyon felelősségteljes munka, mert ha én nem lennék, akkor nem lenne tiszta pohara azoknak az embereknek, akik Marco bácsinál vacsoráznak. Ebben az étteremben dolgozik Paulo is. Ő nagyon jó barátom, van is egy képem róla a falamon otthon. Vele nagyon sokat szoktam nevetni. Emlékszem például arra, amikor megbotlottam a lábában –biztosan, mert ügyetlen voltam- és elejtettem egy teljes tálca poharat. Jó nagy csörömpölés volt. Paulo úgy elkezdett nevetni, meg mindenki más is az étteremben. Olyan vicces volt, velem nevetett mindenki, főleg a barátom Paulo.
Meg emlékszem arra is, amikor a parkban sétáltam és sok fiatal volt ott. Az nagyon vicces volt. Odajött hozzám egy fiú és játékból levette a sapkámat. Én egyből elkezdtem a sapkám után kapkodni, de ő odadobta egy barátjának. Akkor odafutottam hozzá, de ő is továbbdobta. Mindenki olyan jól érezte magát. Nagyon vicces volt. Én is elkezdtem nevetni, mert mindenki nevetett. Biztosan szeretnek velem játszani, különben miért csinálták volna.
Van egy lány ám, aki nagyon tetszik nekem! Ő olyan nagyon kedves velem. Véletlenül találkoztunk csak. Az iskola előtt sétáltam, mert Marco bácsi elküldött a boltba, hogy hozzak neki valamit. Ő ott volt a barátnőivel egy pad körül. Én észre sem vettem, csak azt láttam, hogy sok lány beszélget és győzködik Carmela-t valamiről, közben pedig nevetgélnek. Carmela odajött hozzám és egy csomó kedves dolgot mondott nekem. Hogy én milyen okos és kedves vagyok, meg hasonlókat. Láttam, hogy a többi lány nagyon örül ennek, mert sokat nevettek, miközben Carmela velem beszélgetett. Gondolom boldogok voltak valami miatt. Aztán Carmela elköszönt tőlem, megsimogatta a buksimat és visszament a lányokhoz, és velük nevetett tovább. Azóta nem láttam őt, pedig sokszor elsétálok arrafelé, hátha még összefutunk. Néha mintha hallanám a nevetését az iskola épületéből, de biztosan csak képzelődök.
Meg van egy másik barátom is, Luigi. Neki sokszor segítek, mert szerintem sok baj lehet náluk otthon. Azt mondja nekem, hogy sokat veszekednek a feleségével. Szoktam neki kölcsönadni pénzt, ha kér. Mindig mondja nekem, hogy hamarosan visszaadja. Még nem tudta megadni a tartozását, de én biztosan tudom, hogy rendezi. Ugyan miért csapna be?
Szóval láthatjátok, hogy mennyi barátom van és, hogy semmi szükségem okosságra. Ez a betegség, ami van nekem egyáltalán nem gond. Én olyan boldog vagyok. Úgy szeretem a barátaimat. Gondolom ők is engem.

Elkóborolt kölyök esete az elmegyógyintézettel

2010-10-17T18:57:00.001+02:00

Sokan azt mondják majd kitaláció. Lesznek olyanok, akiknek megszakad a szíve történetem hallatán, de én mégis azoknak mesélem el furcsa krónikám, akik hisznek még a mesék varázslatos világában, és akikről mások esetleg azt hiszik, álomvilágban élnek, mert nem tudják, hogy az álomvilág él bennük.
Nem voltam sem nagyobb, sem gyorsabb, sem gazdagabb, mint egy átlagos gyerek. Talán a fantáziámmal lehetett a gond és a világgal, amit létrehoztam, amit felépítettem, melynek alkotója vagyok. A világom valóság lett, a valóság messzi álom. Nem ismertem fel a szüleimet, nem autókat és házakat láttam, hanem harci lovakat és kastélyokat. Mindenfelé szörnyeket képzeltem, hős voltam, világok megmentője.
Szavakkal leírhatatlan boldogság volt az, amiben éltem. Minden gond a hátam mögött maradt, nem érdekelt semmi és senki Mandagórián kívül. Mandagóriában nem kellett aggódni az adók, vagy a bürokrácia miatt. Ott te voltál a hős, ott te voltál, akit mindenki szeret. Ma már tudom, hogy ilyen világ csak álmainkban létezhet.
Azt mondják, beteg voltam. Szerintem az, aki boldog nem lehet beteg. Szerintem ők betegek, mert nem akarnak olyan világban élni, ahol jó nekik. Ragaszkodni akarnak ahhoz, amit oly régóta hisznek, és csinálnak, és közben észre sem veszik, hogy nem boldogok. Meghal bennük a világ, elpusztulnak az álmaik. Csak fel kellene állniuk, s azt mondani: „Hé, világ itt vagyok, szembeszállok veled!”. Nem merik. Csak én. És ez számukra betegség.
Megszöktem otthonról. Csellengő kölyök lettem, aki egyik napról a másikra élt. Kanárisokban fürödtem, kukákból ettem, veszett kutyákkal aludtam. És mégis boldog voltam, mert elhittem, hogy Mandagóriában vagyok. Az álmomat éltem. A képzelgésemet. A kanárisok ezüstösen csillogó folyóknak, a kukákból kiszedett férges húsok királyi lakomáknak, a veszett kutyák táltos paripáknak tűntek. Én elhittem. Boldog voltam.
Egy nap szikrákat lövellő fenevad támadt rám. Nekirontottam pallosommal, és egy szempillantás alatt földre terítettem a rémet. Láttam, ahogyan csorog fekete vére, és lassan beteríti Mandagória mezejét. Megérdemelte. Senki ne merjen szembeszállni Mandagória királyával. De figyelmetlen voltam. A fenevad nem volt egyedül. Az utolsó dolog, amire emlékeszem, hogy egy villámcsapásszerű érzés fut át a testemen. Elájultam. Mire magamhoz tértem már nem Mandagóriában voltam. Valahol egészen máshol.
A fejem kábult és kótyagos volt. A csodálatos, színes, nevetéssel és kalanddal teli világ eltűnt. Csövek álltak ki belőlem, a fejem kopaszra volt nyírva, és szíjak szorították karjaim egy ágyhoz. Tehetetlen voltam. Fehér köpenyes emberek bökdöstek, és ültek az ágyam mellett. Azt mondogatták, nem lesz semmi baj, most már minden rendben lesz. Hogy is lehetne rendben? -merült fel bennem a kérdés. Már nem tudom, hol van Mandagória, soha többé nem találok vissza. Azt mondták ez így jó. Az a világ nem létezik, az a világ nem helyes. Ez a te világod. Sokáig nem hittem nekik.
Öt év telt el, mire teljesen elfelejtettem Mandagóriát. Ekkor hazaengedtek a fehérköpenyesek. Iskolába jártam, tanultam, olyan ember lettem, mint bármely másik. Álom nélküli agyhalott.
Volt idő, amikor Mandagória volt minden létezők közül a legcsodálatosabb az életemben. De vége, nincs többé. A virágok is siratják elhullott szirmaikat, az emberek is sajnálják meg nem valósult álmaikat. Az én álmom mindig is létezett, de kiűzték belőlem. Többé nem én álmodom a világot, hanem mások világát kell élnem. Tovább élek én, de Mandagória nem él tovább bennem.

Keresem

2010-09-04T17:38:00.004+02:00

Keresem

Douglas Adams: Az élet, a világmindenség meg minden c. könyvét. Akinek megvan és szívesen megválna tőle, vagy tudja, hol lehet beszerezni, az kérem írja meg nekem.
Nagy kedvencem a galaxis útikalauz stopposoknak "trilógia", és ez a könyv nagyon hiányzik a gyűjteményemből.
Természetesen semmit nem kérek ingyen :)
Nem számít, hogy az őskorból származó, saláta állapotú, molyrágta, vagy kecske szájából előrángatott, csak könyv legyen, ami olvasható.
Előre is köszönöm a segítségetek!

Egy év története

2010-08-28T13:23:00.002+02:00

Bár még nincs egy éves ez a blog, de a novellák megjelenése az interneten csaknem egy évre nyúlik vissza. Ennek kapcsán gondoltam megosztok veletek néhány érdekességet, ami ez idő alatt történt ezen az oldalon.

A blognak jelenleg 18 rendszeres olvasója van (bár nagyon remélem, hogy megbújva akad még néhány) :)
24 országból érkeztek hozzám emberek, tehát ennyi országba jutott el valamilyen formában a "kiyná mathir gondolat".

És most jön a számomra legérdekesebb rész: mint mindannyian tudjuk a google a barátunk. Nézzük meg, milyen keresőszavak alapján bukkantak rá az emberkék a blogomra, novelláimra.

Kisbetűvel a kifejezés mellett saját vélemény :)

tihanyi márk (furcsa is lenne, ha ezzel a keresőszóval egy indiai fakír honlapjára jutnának)
felejteni szerelmet (dehogy kell azt elfelejteni)
letölthető rövid novella a szeretetről (szinte mindegyik arról szól)
emlékezz arra a napra, amikor ezt hallgattuk
elfelejtett álmok
létezésed mértéke attól a pillanattól
annyiszor veszekedtünk és nem értettünk egyet (ez mindenkivel így van)
a halhatatlanság története
a kobold és a tündér története
tényleg olyan ritkák a boldog pillanatok? (azért annyira nem ritkák)
halhatatlan szerelem története
novellás blog
hiszem, hogy csodálatos vagy, hogy van benned valami fantasztikus (köszönöm ;-))
halhatatlan történet
de te fabula narrator
birtokolni a másikat (na azt nem szabad, a rabszolgákat már rég felszabadították)
s bár szegény vagyok álmaim voltak csupán (William Butler Yeats szép verseket írt)
pszichológiai felmérések a rabok megőrüléstől filmekkel (ezt nem nagyon értem :D)
ha eltűnik a szerelem
fülemüle ének (csipcsiripp csipp)
születésnapodra, ha lenne novella (ez talán a legolvasottabb novellám)
sokszor kérdeztem, hogy hol a boldogság (a második utcán balra, majd fel)
és a megjósolt jövő jelenné lett
tihanyi márk: az ember ébredése
mai hősök
tündérország blog
szeretném abban a tudatban leélni az életemet, hogy igaz (bizony igaz)
jól írni (a jó írásról a gugli engem talál meg :) köszi gugli)
újra találkozzunk (attól függ! hozol csokit?)
kerék bevásárlókocsihoz (280+ÁFA)
minden ember hibázhat és hibázik is (klasszikussá vált részlet a Tündérek könnyéből)
mennyire segíti vásárlásainkat a bevásárlókocsi használata (képzeld el, hogy te cipeled a karton ásványvizet)
ez a világ a létező világok legjobbika (örülök neki, hogy így látod)
az emberek közömbösek (sajnos általában így van)
nem tetszem senkinek (küldj egy fényképet, meglesünk)
hiszek a tündérmesékben (kb. 6 éves lehetsz)
gurulós bevásárló kocsi
óvatosan lépj mert álmaimon gázolsz
a néni és a bevásárlókocsi (ez valószínűleg a Piroska és a farkas modern változata)

Remélem tetszett, én jót derültem rajt!

De magadnak soha

2010-08-06T21:18:00.003+02:00

1990. Dél-Afrika. Nagyon régen volt, a történetem mégis itt kezdődik. 27 évnyi börtön után szabadon bocsátanak egy embert, aki semmi egyebet nem tett, mint harcolni próbált az ellen, hogy az emberek gyűlöletben éljenek, aki elhitte, hogy az emberek egyenlők. Igaza volt, mert nem számít, hogy fekete, fehér vagy sárga, az emberek mind ugyanolyanok. 27 év sok vagy kevés egy életből? Ha tőled elvennének ugyanennyit, meg tudnál-e bocsátani azoknak, akik ezt tették veled? Tudnád azt mondani, hogy értelmetlen dolog a múlton rágódni, itt az ideje, hogy a jövővel foglalkozzunk, bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek, és építsünk egy olyan világot, ahol mindenki szabadon és egyenlőként élhet? Ő azt mondta, tudni kell megbocsátani.
20 évvel később. Tudnom kellene megbocsátani? Vajon hogyan értette ezt? Hogy bocsáthatnék meg annak, aki ezt tette? Hogy bocsáthatnék meg magamnak? Persze, minden ember hibázhat és hibázik is. Mindig ezzel nyugtatom magam, és hiszem, hogy ez igaz. Tudom, hogy igaz. De megbocsátható-e egy olyan hiba, ami emberéleteket követel?
Csak ülsz az autóban, vezetsz nyugodtan, meg akarod mutatni, hogy te mennyire jó vagy, hogy te aztán igazán kordában tartod az autót, hogy benned egy versenyző veszett el, és egyszerűen nem veszed észre, hogy benned nem egy versenyző, hanem az ész veszett el. Mögötted ül három ember. Emberek, akik semmit nem tehetnek az ellen, hogy olyan utakra vezesd őket, amelynek még nem jött el az ideje. A halál útjára. Te túléled, és vér tapad a kezedhez. Rengeteg vér. Kimászol a kocsiból, körülnézel, látod az összetört roncsot, szerteszét szóródott alkatrészeket, egy matracot, amit a strandon akartatok használni, ruhákat, cipőket és egy kezet. Egy kezet a gazdája nélkül. Nem fogod fel. Aztán pár másodperccel később villámként hasít beléd valami. A kocsihoz fordulsz, hús és vér. Látod, hogy valaki vonaglik. Futsz, mint egy őrült, ráncigálod, ahogy tudod, végre kiszeded a kocsiból. Furcsa szagot érzel, valami rémlik, ez ismerős szag. Igen. Benzin. Észreveszed, hogy a barátod ruhájából árad. De már késő. Szikra pattan, és egy másodperccel később egy élő ember előtted lángra kap. Próbálod eloltani, minden eszközzel és erőddel azon vagy, hogy megmentsd azt a szerencsétlent, akit te hoztál ilyen helyzetbe. De nem vagy elég jó, nem vagy elég ügyes, nem vagy elég gyors. A baleset, a hatalmas ütés, amit az ütközéskor kapott és az égés okozta fájdalom a halálát okozza. Ott maradsz egyedül, a barátaid vére a kezedre száradt. Versenyző vagy, igaz?
20 évvel később. Egy ember, aki túl keveset tudott. Leginkább így jellemzed magad. Húsz éve azon vagy, hogy túl tedd magad mindazon, amit tettél. Húsz éve próbálod leküzdeni a démont, ami oly erősen küzd ellened, hogy abba szinte beleroskadsz. A végén már csak Douglas Adams vogonjának jól ismert mondata cseng csak a fejedben: „Minden ellenállás hiábavaló!” Lehet, hogy igaza van.
De lehet, hogy dönthetsz másként is. Lehet, hogy csak erősnek kellene lenned. Minden ember hibázhat és hibázik is. Az élet a padlóra küld minket, de választhatunk, hogy talpra álljunk vagy se. A játszma mindig kétesélyes. Mit is tehetnék? Az a nagy nyomás, ami a lelkemben van, mindig ott fog maradni. De amikor a lelkünk megtelik fájdalommal, még mindig tehetünk valamit. Mosolyogjunk. Ha ezt tesszük, a körülöttünk lévő emberek szívébe fog költözni ez a mosoly. A mosoly végül az ő arcukra is kiül, s végül saját mosolygásunk által a mi lelkünk is jobb kedvre derül. De meg nem bocsáthatunk. Magunknak soha.

Tihanyi Márk: Az ember ébredése e-book letöltés

2010-07-30T10:56:00.006+02:00

Egy ideje tárgyalásokat folytattam egy másik kiadóval arról, hogy megjelenteti a könyvem egy bővített, átdolgozott példányát. Sajnos a tárgyalások a héten kudarcba fulladtak, mivel nem sikerült olyan megoldást találnunk, amely mindkettőnk számára megfelelő lenne.
Sem a bloggal sem a novellaírással nem tudtam annyit foglalkozni az utóbbi időben, mint korábban, amit nagyon sajnálok, de az államvizsgák (szerencsére sikerült befejezni az egyetemet), és a munka lefoglalta/lefoglalja minden időmet.
A lényeg: Megelégelve a harcokat, amelyet a kiadók és nyomdák ellen folytattam az utóbbi időben, úgy döntöttem, hogy lehetővé teszem mindenki számára, hogy hozzájuthasson Az ember ébredése c. novelláskötethez e-book formájában, természetesen teljesen ingyen. Ehhez nem kell mást tenni, mint az ennek a bejegyzésnek a végén található letöltés ikonra, vagy a blog oldalán megtalálható borítóra kattintani, a megjelenő oldalon az "ingyenes" gombot választani, majd a "nem élek vele" gombot, és utolsó lépésként a letöltés indítását.

Végül szeretnék bocsánatot kérni azoktól az olvasóimtól, akik blogját korábban én is olvastam. Időnként még ma is belesek hozzájuk, de az aktív olvasásra sajnos nem marad időm. Remélem megértitek.

Tihanyi Márk a.k.a. Kiyná Mathir

Az emberi civilizáció apró foszlánya

2010-07-06T08:49:00.004+02:00

Kedves Olvasók!

Egy nagyon kedves barátom is végre rászánta magát, hogy megossza írásait a "nagyközönséggel". Akinek tetszettek az én írásaim, annak garantálom, hogy az ő történeteiben sem fog csalódni. Novelláit, elbeszéléseit megismerhetitek ezen a blog oldalon.

"Mindenki egy egyedi copy utánozhatatlan replikájának megismételhetetlen másolata. Ők minden páratlan szóban találnak magukra. Mi minden párosban ismerünk rájuk. Te más vagy talán. Jó lenne tudni mindent biztosra, de félek, ez nem az a hely, idő, dimenzió." (Kozó Noémi, a blog tulajdonosa)

Halhatatlan történet

2010-04-24T13:53:00.004+02:00

Élt egyszer régen egy férfi, aki imádta a virágokat. Napokat tudott eltölteni azzal, hogy kisétált az általa oly’ becsesen gondozott kertjébe, és csodálta virágai szépségét. Egy nap azonban olyan virággal találkozott, ami más volt, mint a többi. A férfit földre terítette a virág lenyűgöző látványa, nem tudott szabadulni attól a félelmetes érzéstől, hogy lesz majd idő, amikor elveszíti a virágot. Odasétált a virághoz, és egy apró mozdulattal elszakította gyökerétől, majd a nappaliban lévő vázájába helyezte, hogy mindig vele legyen féltett és szeretett virága. A virág azonban idővel elhervadt, a férfi szomorú lett, mert ráébredt, hogy azzal, hogy magáénak akarta a virágot, megfosztotta őt szabadságától, és bár így egy rövid időre csak az övé volt, de végül mégiscsak elszakadt tőle. A férfi tudta, hogy soha nem kaphatja vissza virágát, mert az meghalt. Egész életét abban a magányban élte le, amit saját maga okozott magának. Többé egy virág sem tetszett neki, mert egy sem volt ahhoz fogható, akit ő szeretett.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nyilall belém sokszor az a gondolat, hogy eljön az idő, amikor már én sem leszek többé. Így, még talán nem elkésve ezzel, elmesélem mindazt, ami ennek kapcsán az elmémbe szívódott. Létezésem értéke és elmúlásom rémképe természetesen beleivódik soraimba, de egyáltalán nem érdekel, hogy milyen ideálokat és mértékeket kellene követnem. Mert a szerelem elmúlik, az író meghal, de az érzések, amiket ez a két fogalom közöl, soha meg nem szűnnek. Soha nem vágytam rá, de mindig is reméltem, hogy az emlékem, a szavaim tovább élnek majd az emberek szívében.
Az író meghal, de emlékezz rá, mikor kinézel szobád ablakán, és látod, amint szerelmesek járják az utcákat. Emlékezz arra, hogy a szerelem is eltűnik, nem csak az ember hal meg. Ha nem becsülöd meg, nem ápolod és elzárod másoktól, akkor nem lesz veled többé az a két kéz, ami úgy képes megszorítani a te kezeid, hogy lehunyt szemeiddel egy fantáziavilágba kerülsz, ahol pillangók repkednek a gyomrodban, szerető karok ölelnek át, és elveszel a pillantásban, ami a szerelmet sugallja feléd.
És mit mondasz akkor, amikor már nincs? Azt hogy nem akartad szeretni őt, ki akartad taszítani a szívedből, de mindannyian tudjuk, hogy ez szinte lehetetlen. Nem kell látnod, nem kell tudnod, hogy hol van, és talán azt hiszed, hogy képes vagy emlékét kitörölni az elmédből, de csak egy pillanat kell, egy apró másodperc, amikor újra látod, és akkor az a virág újra kinyílik, pompázik, és földbe döngöl téged saját érzelemhullámod.
Persze próbálod emlékeid tompítani más virágok édes illatával, de ezeket a virágokat vele ellentétben valóban el fogod felejteni. Mert létezésed mértéke attól a pillanattól kezdve, hogy megismerted Ő lett.
Szavak mögé rejtőztem, mert féltem, hogy emlékem, és emléke szívbe fúródó tüske lesz elmémben. Hallgatnom kell, mert ha hallgatásom nem értik, akkor a soraimat sem fogják. Aki nem lát a sorok mögé, attól hogyan is várhatnám, hogy megértsen. Ez az én életem terméke, és talán megérte, hogy ezeket a szavakat eljuttassam az elmédbe. Mert tudom, hogy szeretni fogsz, de talán már csak akkor, mikor síromon ez áll: a szerelem eltűnt, az író meghalt.

Mese az akácról és a fülemüléről

2010-04-03T21:33:00.003+02:00

Jól emlékszem, még gyermekkoromban történt egyszer, amikor édesapámmal a közeli réten sétáltunk, egy fülemüle szállt a közelben lévő fa egy ágára. Olyan szépen énekelt! Annyira furdalta az oldalam a kíváncsiság, hogy vajon miről szólhat a fülemüle éneke, hogy odafordultam édesapámhoz, és megkérdeztem tőle. Nemes egyszerűséggel csupán annyit mondott, hogy ez nem ének, hanem beszélgetés a természettel. Mint láthatod, a fülemüle most épp azzal az akáccal beszélget. Sajnos azt nem tudom megmondani, hogy miről, mert mi emberek nem értjük meg a természet hangját. Ez csupán az állatok és a növények kiváltsága. Sokáig néztük még a fülemülét, hallgattuk csodálatos énekét, és gyönyörködtünk a természet szépségeiben. Este, lefekvés előtt még annyit mondtam édesapámnak, hogy tudom miről beszélgetett a fülemüle és az akác. Édesapám azt felelte, hogy majd elmesélhetem neki másnap reggel, de most aludjak, mert ő is pihenni szeretne már. Soha nem meséltem el neki a történetem.
Hogy miért? Édesapám aznap este szívrohamban meghalt. Soha nem tudta meg, hogy miről beszélgetett a fülemüle és az akác, és én soha senki másnak nem is meséltem erről. Egészen mostanáig.
Megszületett a fiam. Úgy éreztem elérkezett az idő, hogy továbbadjam azt a tudást, amit azon a napon szereztem. A tudást, ami segít megérteni a természet hangját. Mert valljuk be, nagyon kevesen vagyunk, akik képesek felismerni azt, amit a természet súg nekünk. Kevesen vagyunk, akik megértjük, hogy többet tud nekünk annál nyújtani a világ, mint amit mi hajlandóak vagyunk megismerni belőle. Ha vennénk a fáradtságot, hogy leüljünk egy fa tövébe, és elmerengjünk a természet apró csodáin, akkor képesek lennénk arra is, hogy saját lelkünket megértsük. A lélek sajnos rettentően bonyolult dolog. Talán nem is tudok mondani mást, ami annyira egész, és egyben szerteágazó lenne, mint a lélek. Miért van az, hogy képes egyszerre a szomorúság minden terhét ránk zúdítani, ugyanakkor ölelő karjaival körbevesz minket, és ránk borítja szerető fátyolát, mely olyan szorosan és melegen tapad a testünkre, hogy attól szabadulni többé egyáltalán nem akarunk? A szeretet drogként ivódik a vérünkbe.
Hogy erre mikor jöttem rá? Édesapán halála után, amikor újra kimentem ahhoz a fához, ahol egykor a fülemülét láttam. Ott ültem magányosan egy pokrócba burkolózva, és minden erőmmel azon voltam, hogy kapcsolatot teremtsek édesapámmal. Egyedül voltam a természettel és azzal az akáccal, aki szintén magányába volt zárva, hiszen nem volt ott az ő fülemüléje. Ekkor értettem meg igazán, hogy mi is a lélek értelme, hogy miért van az, hogy lélek nélkül egyszerűen nem létezhet semmi. Azért van lelkünk, hogy érezzük a magányt. Hogy érezzük azt, hogy kapcsolatokat kell teremtenünk, hogy szeretnünk kell ahhoz, hogy ne maradjunk egyedül, hogy ne kelljen a szomorúságunkat magunkba temetni, hogy legyen legalább egy ember, aki képes megérteni mindazt, ami történik velünk, ami történik a lelkünkkel.
12 éves volt Marci, amikor kisétáltam vele édesapám sírjához, és elmeséltem neki egy történetet az akácról és a fülemüléről: Tudod, az állatok és a növények beszélgetnek egymással –így kezdtem el a mesét. Amikor annyi idős voltam, mint te, édesapámmal a természetben barangoltunk, és akkor hallottam azt a beszélgetést, amit most megosztok veled kisfiam.
- Tényleg olyan ritka a boldogság, mint ahogy azt az emberek mondják? – kérdezte selymes hangján a fülemüle.
- Az akác kissé bosszúsan, mert a fülemüle megzavarta édes álmát, a következőt felelte: – Nem annyira ritkák. Az emberek szerencsére tévednek. Az ember sokszor téved. Nem figyelnek ránk fülemüle.
- Kérlek akác, mesélj nekem a boldogságról!
- Most nincs kedvem hozzá fülemüle. Fáradt vagyok.
- De mit kell tennem akác ahhoz, hogy boldog legyek? Kérlek, segíts!
- Fontos vagy nekem fülemüle. Szeretlek. Minden nap hálát adok érte, hogy vagy nekem. – mondta az akác, majd leeresztette szempilláit, és pihent tovább.
- Köszönöm akác. –felelte a fülemüle leírhatatlanul boldogan.
- Szeretlek fiam, szeretlek édesapa. –mondtam én leírhatatlanul szomorúan.

Díj

2010-03-25T10:42:00.002+01:00

A szabályok a következőek:

1. Ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2. A logót kirakom a blogomba.

3. A szabályzatot kirakom a blogomba.

4. Megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.

Lalebelle (a szép fotók miatt)

Amelie (mert ügyesen köt)

Marvin (mert ügyesen elemzi az írást)

KisVirág (szépen ír)

5. Kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

Teszt:

Név: Kiyná Mathir

Becenév: Mathirka, koboldom

Lakhely: Szombathely

Születési hely: szintén

Magasság: 182 cm

Névnap: április 25

Foglalkozás: 2 hónapig még tanuló

Testvérek: 2

Anyanyelv: magyar

Beszélt nyelvek: angol, német, goauld :)

Gyűjtemény: nincs

Cipőméret: 42

Iskola: jog

Kedvencek: Umberto Eco, szürke, zongora

Zsebpénz: ösztöndíj

Álom: Afrika

Háziállatok: nincs

6. Megnevezem, hogy kitől és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.

2010. március 24-én kaptam Amerika24-től és Skyppy-től. Köszönöm szépen!

Küldj nekem egy angyalt

2010-03-18T10:21:00.005+01:00

Volt idő, amikor minden reggel ezzel a mondattal az ajkamon ébredtem: küldj nekem egy angyalt! Hogy kihez fohászkodtam, azt még a mai napig sem tudom megmondani. Szinte biztos, hogy nem Istenhez. Ugyan, még egy sárga biciklivel is könnyebb beszélgetni, mint Istennel. Nekem nem is sikerült soha.
Egy nap aztán mégis meghallgatta valaki vagy valami az imáimat, mert ott várt rám az az angyal a főtéri kávéház bejáratában. Ő még nem tudta, hogy az én angyalom lesz, hogy ő csakis azért áll ma reggel ott annál az ajtónál, mert azzal a mondattal ébredtem, amivel már évek óta. Nekem teremtették. Ezt tudtam. Talán életemben nem voltam még soha semmiben ennyire biztos.
Ennek a reggelnek már 6 éve. Azóta ez az angyal a feleségem lett. Eltelt 6 év úgy, hogy észre sem vettem mekkorát hibáztam. Azzal, hogy magammal törődtem, azzal, hogy azt hittem, ez az angyal az imáim miatt majd örökre velem marad. Mert ott van mellettünk, és azt hisszük, ha már egyszer megszereztünk valamit, akkor azért soha többé nem kell tennünk. Kényelmes dolog, egyben felelőtlen is. Pontosan ennek köszönhetem, hogy 6 év után újra azzal a bizonyos mondattal kell ébrednem. Küldj nekem egy angyalt!
Csakhogy jól tudom, hogy melyik angyalra van szükségem. Arra, aki mindennél többet jelent nekem. Aki az enyém volt, aki ott ült mellettem reggelenként, akivel együtt kortyolgattam a kávét, és akivel esténként összebújva hallgattuk, ahogyan együtt dobog a szívünk. Persze az ember utólag már sokkal okosabb. Elveszítettem, és most vissza akarom kapni. Nem akarom elengedni. Fáj, hogy itt van ilyen közel, és mégsem lehet az enyém. Azt mondta, soha többé nem akar látni. Nem tudom mit tettem. Azt hiszem nem figyeltem rá. Vajon ez belefér a szerelembe? Ha annyira szerelmes voltam belé, akkor miért nem figyeltem rá? Talán nem is voltam annyira szerelmes.
Ha valamit megtanulhattam az életből, akkor az az, hogy a szerelem definiálhatatlanul bonyolult dolog. Talán soha senki nem is fogja megérteni a működését. Talán egy reggel azzal ébredsz, hogy egy angyalra vársz, és talán meg is kapod ezt az angyalt. Azt hiszed szerelmes vagy. Jól érzed, hiszen már annyiszor átjárta a tested ez az érzés. Ott szól a gyomrodban a dal, a zene rólatok, amit leginkább ahhoz tudsz hasonlítani, mint amikor egy egynyári sláger zúg a fejedben reggeltől estig. De pont ez a baj. Ez csak egy sláger. Egy darabig szól a zene, egy darabig tetszik a dal, aztán megunod. Mert jön egy jobb dal, vagy más stílust kezdesz megkedvelni, vagy egyszerűen annyiszor hallottad már ezt a zenét, hogy elkopott. Talán pár havonta még beteszed meghallgatni, de már soha nem lesz ugyanaz. Ez a dal már lejárt lemez. Az idő majd eldönti, hogy örökzölddé válik-e a zenéd, de valljuk be, nagyon kevés dal jut fel a csúcsra. Pontosan ezért nehéz dolog a szerelem. Mert nem tudod megjósolni a jövőt. Ott állsz egy szituációban, amiről nem tudod, hogy jó-e, hogy helyes-e. Kezdetben persze teljesen odavagy, ez a te zenéd, ez a te ritmusod, a szerelem dallama ott mozog a testedben, és bedőlsz ennek az érzésnek. És igazából nem is figyelsz arra, hogy mi történik valójában körülötted. Az, aki az angyalt küldte neked, igazából csak játszott veled. Mert a szerelem játék is. Vannak, akik mesterien tudják játszani. Vannak, akik 6 éven keresztül képesek valakit irányítani onnan fentről, képesek arra, hogy a szerelem zsinórján rángassanak téged. Igen, most már értem.
Nekem nem is kell ez az angyal. Soha többé nem fogom kimondani azt a nyamvadt mondatot: küldj nekem egy angyalt! Micsoda röhejes valami. Mi ez? Valami csomagküldő szolgálat? Ugyan, most magamat akarom kinevettetni? Mintha egy sárga biciklihez beszéltem volna éveken keresztül.
Szépen átgondolom ezt az egészet. Elrontottam ez igaz. Jól tudom, hogy ezentúl tennem kell. De nekem kell tennem, nem a sárga biciklinek. A sárga bicikli menjen és teremtsen máshol világokat hét nap alatt, és küldözgessen angyalokat más dimenziókba. Igen, én vagyok, aki tenni képes. Saját magamnak kell megírnom a slágerdalom, ami képes lesz örökzölddé válni. Az zene lesz a javából! Az én zeném.

Az új kezdet

2010-02-10T22:06:00.000+01:00

Néha azt kell mondanunk, hogy vége, hogy ennyi volt. Utat kell adnunk az új kezdetnek, adnunk kell egy esélyt annak, hogy megváltozhatnak a dolgok. Lehet jobb, csak meg kell tenni az első lépést. Lehet, hogy ez a lépés a mostani gondolkodásunk szerint egy drasztikus, és talán nem is helyes lépés, de idővel átformálhatjuk gondolkodásmódunkat, idővel ráébredhetünk arra, hogy a rossz is lehet jó.
Dumbia a terroristák legfontosabb támogatója. Kormánya nukleáris fegyverekhez próbál hozzájutni, miközben megfosztja a népet a szabadságtól, amire vágynak, és amit megérdemelnek. Omeniga és Aurórai szövetségesei együtt dolgoznak azon, hogy Dumbia feladja urándúsító programját, és a terroristák támogatását. Azt üzenik a dumbiai népnek, ha kiállnak a szabadságukért, Omeniga ott lesz velük.
Amikor ezt a hírt olvastam az újságban, megváltozott az életem. Azt hiszem, rosszul fogalmaztam, mert már nem élek. Elmesélem történetem.
Dumbiai katonaként számomra semmi fontosabb nem létezett, minthogy kiálljak a hazámért, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy Dumbia újra hatalmas legyen, hogy visszakapja helyét, amit jogosan megérdemel, hogy újra abban a fényben ragyogjon, ami oly régen elveszett már. Azt hiszem Omeniga szemében én terrorista voltam. De ha én az vagyok, akkor az omenigai elnök is az. Jól emlékszem a beszédére, amelyben azt nyilatkozta, hogy mindent megtesz azért, hogy Omeniga a világ vezető gazdasági hatalma maradjon. Hogy az egész Dumb-Keletre kiterjesztené a demokráciát, évértékelő beszédében iránymutatást kínált a terroristák legfőbb támogatóját jelentő Dumbiának, ami egyben ultimátumként is szolgált. Azt hiszem nem kell nagyon okosnak lennem, hogy tudjam, ő ugyanazt akarja, amit mi, csak a saját országának. De az ő szemükben mi ezért terroristák vagyunk.
Egy omenigai férfitől kaptuk azt az amatőr videót, amely az egyik omenigai fogolytáborban történt verekedésről készült. A tömegverekedés során az őrök ököllel, székekkel, szinte minden elképzelhető módon ütötték és verték dumbiai társaimat, a barátaimat. Ekkor döntöttem el, hogy bosszút állok értük.
Már hónapok óta készültünk arra az akcióra, amit magunk között csak „Apokalipszis”-nak neveztünk. Tervünk az volt, hogy tizennégy jól irányzott atombombával a földdel tesszük egyenlővé Omenigát. Mindannyian jól tudtuk, hogy ez az akció egyben a mi végünket is jelenti, tudtuk, hogy meg fogunk halni, de azt is nagyon jól tudtuk, hogy meg kell ezt tennünk. Muszáj visszaadnunk Dumbiának azt, amit ő adott nekünk, az életet, a reményt, a szeretetet, a békét.
A Partlanti-óceán felett repültünk, amikor az omenigai radarok kiszúrtak minket. Ott voltunk az óceán felett egy repülőn tizennégy atombomba társaságában, és nem tehettünk semmit. Az omenigai rakéták egyre közelebb szálltak hozzánk. Jól emlékszek ma is arra a másodpercre, amikor farkasszemet néztem a felém repülő rakétával, majd egy pillanattal később akkora robbanás következett be, amilyet még nem láthatott a világ. Omeniga sem számított arra, hogy a repülő, amit lelőtt, tele volt bombákkal. Elpusztították a világot.
A robbanás után a Föld háromnegyed része teljesen elpusztult. És mégis azt kell mondanom, hogy sikerült. Megváltoztattuk a világot. 2000 év elteltével újra benépesedett a Föld. A világ népei eggyé váltak, és csupán egyetlen szabály vezérelte életüket: tiltott minden, amit fegyverként lehet használni. A világ népei ma már békében élnek egymás mellett. Tanultak a múlt hibáiból, és mindent megtettek annak érdekében, hogy elkerüljenek egy újabb Apokalipszist. Dumbia ugyan nem ragyogott a régi fényében, sőt meg is szűnt létezni. De ezt egyáltalán nem bánom. Sokkal többet értünk el: új kezdetet adtunk a Földnek.

Elfelejtett álmok

2010-01-21T22:08:00.000+01:00

Gyermekkoromban sokszor beleültem édesapám karosszékébe, és arról ábrándoztam, hogy egyszer nagy ember leszek, aki tesz valamit ezért a világért. Ma már tudom, hogy minden fiatalban ott ég ez a tűz, de bennem ez sokáig meg is maradt. Órákig tudtam töprengeni azon, hogy mit tudnék tenni azért, hogy jobb hely legyen az, ahol élünk. Azt hiszem pont ezért lettem író. Hogy gondolatokat közvetítsek. Persze ezt nehéz egy olyan világban megtenni, ahol a régi idők jóságából már csak egy kevéske maradt meg.
2133-at írtunk. A rendszertelenség olyan következményekhez vezetett, amire egyikünk sem számíthatott. A túlzottan nagy szabadság tönkretette a világunkat. A világ vezetőinek drasztikus lépésre kellett elszánniuk magukat. Muszáj volt feladni egy keveset a szabadságunkból ahhoz, hogy visszafordítsuk világunk pusztulását. Muszáj volt engedni.
A legnagyobb problémát a túlnépesedés jelentette. A túl sok ember létét a Földön nem tudták mással ellensúlyozni, csakis a halállal. A legkisebb bűn elkövetését is a legkegyetlenebb büntetéssel sújtották. Kezdetben senki nem értett egyet ezzel a mindannyiunk szemében brutális módszerrel, tiltakoztunk, lázadtunk, de idővel ráébredtünk, hogy a leghatásosabb módja a népesség visszaszorításának az, ha szépen sorban megölik azokat, akik nem képesek a társadalmi normák szerint élni. Hiába láttam be én is, hogy a módszer hatásos, soha nem tudtam megbékélni azzal a gondolattal, hogy egymás vérét vesszük, hogy emberek gyilkolnak meg más embereket. Más élőlény ilyet nem tesz.
A sors keze azonban kegyetlen játékot játszott velem. Alig 10 évvel a halálbüntetés visszaállítása után a Kormány új rendeletet hozott, amelyben kimondta, hogy eltörli a munka szabad megválasztásának jogát, és ezentúl már gyermekkorban megvizsgálják, hogy ki milyen munkára a legalkalmasabb. A már dolgozó emberek sem tarthatják meg jelenlegi munkájukat, őket különböző pszichológiai vizsgálatoknak fogják alávetni, amelynek eredménye fogja majd kimutatni, hogy ezentúl milyen tevékenységet kell végeznünk. Így történt, hogy íróból hóhér lettem, hogy azt kellett csinálnom, amit a világon addig a leginkább elleneztem. Másokat megölni.
Addig is voltak konkrét elképzeléseim arról, hogy mi történik egy kivégzés alatt, sokszor láttam már ilyet a televízióban, olvastam róla az újságokban –főleg az utóbbi 10 évben, amikor is megszaporodott a kivégzések száma-, de igazán soha nem láttam bele. Nem is akartam. Undorodtam az egésztől, gyűlöltem a gondolatát is a gyilkolásnak. Mi értelme van? Valóban elrettenti az embereket attól, hogy hasonló cselekményeket kövessenek el? Ezt sosem hittem. De kaptam egy feladatot, egy munkát, amit el kellett végeznem. Vagy én ölök, vagy ők ölnek meg engem, ugyanis a kiszabott munka el nem végzése is azon cselekmények közé tartozott, amelyet az állam halállal torolt meg. Eggyel kevesebb szájat kell etetnie. Ugyanis az ország egy olyan élő organizmus, amely állandóan éhezik, embereket eszik és darál be saját fennmaradása érdekében. Mert ő élni akar. Ösztöne a fennmaradásért mindennél erősebb. Rabszolgái vagyunk csupán, akik lesik kívánságait csupán azért, hogy gurítson számunkra is pár szem morzsát. A morzsára mohón rávetődünk, és közben azt sem vesszük észre, hogy ezzel mi magunk is eltiprunk és bedarálunk más embereket. Embereket, akik gyengébbek nálunk.
Ma is tisztán emlékszek az első kivégzésemre. Egy 23 éves nőt kellett beinjekcióznom, hogy aztán csendben elaludjon, és elköltözzön egy nyugodtabb világba. Legalábbis nekem azt mondták, fogjam fel így. Hogy így könnyebb lesz a lelkemnek. Nem volt könnyebb. Ez a fiatal lány nem követett el semmi egyebet, minthogy élelmet lopott, mert éheztek. Ezért pedig halállal kellett fizetnie. Jól emlékszem a könyörgő szavaira, de nem tehettem semmit. Nem mondta, hogy nem bűnös, nem mondta, hogy többé nem teszi, ha elengedjük, mert jól tudta, ha a gyermekeinek ismét szüksége lenne egy kis élelemre, bármikor megkockáztatná újra, hogy halálsorra jut. Bűnösnek vallotta magát. Én pedig úgy gondoltam, hogy csupán szerető anya. De nem én döntök ebben. Nekem csak egy injekciót kell beledöfnöm.
Délután kettőt ütött az óra. Ez számomra azt jelentette, hogy vagy feltűröm a lány ingujját, vagy valaki más fogja feltűrni az enyémet. Böknöm kellett. Láttam a lány szemeit lassan becsukódni, de mielőtt végleg becsukódtak volna, egy könnycsepp szökött ki belőlük. Azt hiszem, a lány halálával halt meg az én lelkem is. Többé nem éreztem azt a hatalmas nyomást a szívemben. Már tudtam ölni. Hagytam magam átnevelni. Gyenge vagyok. Hagytam, hogy azzá váljak, amit a legjobban gyűlöltem. Vajon ez az állatoknál is így működik? Biztosan tudom, hogy nem. Csak az ember képes megölni saját fajtáját.
20 évig gyilkoltam, a végén már egy cseppnyi lelkiismeret furdalás nélkül, amikor végre nyugdíjaztak. Most már megtehettem, hogy otthon ülök a karosszékemben, és álmodozok egy olyan világról, ami olyan szép és jó, mint amiről a régiek beszélnek. De már nem akarok ilyen világról álmodozni. Jó ez így, ahogy van. Úgysem tudom megváltani a világot.

Születésnapodra, ha lenne

2009-12-10T22:02:00.001+01:00

Úgy tartják, hogy a halál óráját nem lehet megjósolni, hogy talán ez az egyetlen dolog a világon, ami mindig és örökké bizonytalan marad. Szerintem ez nem igaz. Mi pontosan tudtuk, hogy mikor fog meghalni ő, mi akartuk a halálát, mi nem akartuk őt.
Persze az ember utólag sokkal okosabb. Elkövettünk egy hatalmas hibát rögtön az elején. Ő terhes lett én pedig kétségbeesett. Ennek ellenére megpróbáltunk józanul gondolkodni. Mi legyen? Mit csináljunk most? Ha megtartjuk, három ember életét tesszük tönkre. Nem szabad megszületnie, mindketten emellett döntöttünk.
A döntés egyszerűnek tűnik, és akkor valóban az is volt. Nem akartuk. Fiatalok voltunk még. Futás az orvoshoz, hogy mi a teendő. Így utólag azt mondom sajnos túl egyszerű ez a folyamat. Elmész tanácsadásra, ott telebeszélik a fejed azzal, hogy mennyire felelőtlen vagy, de a végén a kezedbe nyomják a papírt. Írd alá! Aláírod, elmész az orvoshoz, aki megmondja neked, hogy egy hét múlva csütörtökön már mehettek is. Tizenöt perc és volt nincs probléma. És ekkor azt hiszed, vége van. Pedig csak ekkor kezdődik minden.
Az első pár hétben sokat gondolsz erre a folyamatra, de nem rossz emlékek maradnak meg benned, hanem egy megnyugtató érzés, hogy már a legrosszabbon is túl vagytok, mi baj lehetne még. Semmi -mondod magadnak. És akkor el is hiszed. Aztán eltelik pár hónap, és azt veszed észre, hogy többször eszedbe jut a meg nem született gyermeked, mint kezdetben gondoltad volna. Látod az ifjú házasokat, akik mennyben érzik magukat, amikor a gyermekükkel játszanak és összeszorul a szíved. Hallod, hogy azt suttogják: neked nincs gyermeked, te megöletted őt. Te írtad alá a halálos ítéletét. És tudod, hogy igazuk van. Tudod, mert nap, mint nap eszedbe jut a tollvonás, amit a lap aljára vetettél: a saját neved. És innentől kezdve minden egyes aláírásban meg fogod látni azt az aljasságot, amit akkor tettél, amikor aláírtad. Mert az a te neved.
El tudod képzelni, hogy milyen minden éjjel halott gyermekek sikítására felébredni, vagy azt álmodni, hogy kezedben egy fegyverrel lövöldözöl az utcán bárkire, aki épp arra jár? Nem hiszem. Mert nem látod a jövőt. Mert nem tudod elképzelni, hogy milyen lesz az életed azután, hogy aláírsz egy papírt. Egy papírt, ami mások életéről vagy haláláról dönt. Mert azt hiszed, hogy mindent olyan könnyen átvészelsz, mint eddig, mert azt hiszed, hogy a jövőd a kezedben van. De ez koránt sincs így. A jövő az nem egy rab, akit a székhez kötözve tarthatsz és uralkodhatsz rajta. A jövő egy szabad lélek, aki azt és úgy tesz, ahogy csak akar. És ha ahhoz van kedve, akkor megbosszulja a múltad. És hidd el, játszani fog veled.
Eljön az az idő, amikor fel fog tűnni, ha a tükörbe nézel, hogy az a csillogás, ami egykor a szemedben volt már régen eltűnt. Már nem úgy látod a világot, mint egykor, már nem várod a csodákat, pusztán a sivár és kopár tényeket látod, amik villámként képesek átcsapni rajtad. De téged ez már cseppet sem izgat. Tudod nagyon jól, hogy ez a világ sajnos ilyen. Nem fogsz megbízni senkiben, és ezzel azt is képes vagy őrületbe kergetni, akit valójában szeretsz. Az ifjúkori szerelem már rég a múlté. Nem fog annyira lelkesíteni semmi a világon, mint régen, mert tudod, hogy semmi sem olyan fontos és nagyszerű, mint azt egykor hitted. A világ meghal benned, és vele halsz te is. Megölted a lelked egy tollvonással.
Eltelik 20 év, de még mindig kísért a múltban hozott döntés. Minden évben elérkezik a nap, vagyis inkább napok, mivel pontosan nem tudod megmondani, amikor megszülethetett volna ő. De nem született. Minden évben úgy érzed, hogy valami hiányzik. Hogy valakit most nem ajándékozhatsz meg, hogy valaki nem fogja neked azt mondani: szeretlek apu. És ezeken a napokon is csak az jár a fejedben, hogy nem volt jogod ahhoz, hogy ítélkezz mások felett, mert ha így teszel, akkor megindítasz egy olyan folyamatot, aminek a vége az lesz, hogy a jövőd fog elítélni téged. És a jövő nem nyugszik addig, míg múlt nem leszel.

Fekete zongora

2009-12-09T10:04:00.008+01:00

Két dolog fontos csupán: élet és halál. Gondolkoztatok azon, hogy vajon miért ez az a két esemény, ami annyi mindent megváltoztat? Szerintem nagyon egyszerű a válasz. Mert a szeretet veszi körül őket. Ki tud elképzelni annál nagyobb örömet, mint meglátni az apró kék szemecskéket, amik életük első pillantását vetik rád, és ki az, aki nem akkor döbben rá, hogy mennyire szereti a másikat, amikor az már nincs vele.
Hamarosan már én sem leszek köztetek többé. Napjaim vannak csak hátra, aztán elköszönök a földi léttől, hogy máshol folytassam varázslatos utazásom. Bizony, meg fogok halni. Nincs értelme emiatt keseregni. Ha valamit megtanulhattunk az életből, akkor az az, hogy előbb utóbb mindenki eltávozik az élők sorából.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert rendkívül hosszú és gyönyörű életem volt. Megtapasztaltam az igaz szeretetet, a mély fájdalmat és az odaadó boldogságot egyaránt. Azt hiszem, ez a legalkalmasabb idő arra, hogy elmeséljem nektek, mit tanultam életem folyamán.
Az élet olyan akár egy fekete zongora. Leülsz elé és tudod, bárhogy is ütöd a billentyűket nem vagy többé egyedül. Miközben játszom sokszor behunyom a szemeimet és elképzelem, ahogy Rosmary mellettem ül, és együtt adjuk elő az élet fonalát jelentő dallamot. Ő volt a feleségem. Évekkel ezelőtt meghalt már, de amikor zongorázok, mindig úgy érzem, hogy velem van. Látom, ahogy az ujjai a billentyűket simogatják, ahogy hozzám bújik és gyengéden az arcomra lehel egy csókot.
De a zene olyan változatos. A következő pillanatban Rosmary eltűnik, a fejemen egy acélsisak van és menekülök az ellenség elől. A bajtársammal egy betonfal mögé rejtőzünk a záporozó golyók elől, ő kinéz egy pillanatra, de mellkason találja egy lövedék. Odafutok hozzá, még él, de érzem, hogy egyre kevesebb ereje van. A két kezemmel tartom a testét és nézem, ahogy lassan elhagyja az élet. Keze a kezemben van, még egy utolsó szorítás, én az égre nézek és újra a zongora előtt találom magam.
Gyönyörű a dallam. A kisfiúnak egy ajándékdobozt adnak. Félve kibontja, mosolyog és örül. Egy játék falovacska van a dobozban. Önfeledten játszik, lovagol a zongora körül, majd egy rövid idő után a földre fekteti a játékát és leül mellém. A zenének lassan vége van, ezért megmutatom neki, hogy melyik hangot kell leütnie, hogy véget érjen a dallam. Együtt nyúlunk rá a billentyűre. Az utolsó hang gyönyörűen szól. Ő rám néz, én rá nézek. Boldog vagyok.
Vége van a zenének. Felállok a zongorámtól, nem játszom tovább. Máshol várnak rám. Ledőlök az ágyra, becsukom a szemem. Azt hiszem álmomban jártam már itt ezelőtt, de mikor és hogyan nem tudom. Ismerem a virágot az ajtón túl, az édes friss illatot, a sóhajok hangját, a fényeket a parton. Megtörtént ez már így ezelőtt? És az idő kavargó röpte nem lesz-e képes életünkkel visszaadni a zongora hangját a halál ellenére. Éjjel és nappal egy kis örömet adni. Mégegyszer.

Mutato nomine*

2009-12-02T12:13:00.009+01:00

Egykor az ember és a földben élő szellemek kapcsolatban álltak. Ők tanítottak bennünket. Tanítottak a jövőről. Az ember figyelt, és a megjósolt jövő jelenné lett. Ám idővel az ember érdektelenné vált, más dolgokkal kezdett el foglalkozni. Elhúzódott a szellemektől, a vágy a birtoklás után mind messzebb sodorta a szellemek világától. A földben élő szellemek varázslatos világa és az ember léte kettévált.
Idővel a szellemek világa feladta a próbálkozást. Az emberek világa erőszakossá lett, háború háborút követett, betegségre betegség sújtott. Már nem hallották a szellemek segítő hangját. Nem tudni miért, de a szellemek most újra megpróbálnak eljutni hozzánk. Legkiválóbb társaikat küldik, nem törődve a rengeteg veszéllyel, ami rájuk leselkedik, hogy ébredést hozzanak az embernek. Megpróbálják. De lehet, hogy az ember már elfelejtett tanulni...
A történetem 1960-ban kezdődik Afrikában, a fekete kontinensen, a szegénység, az ellentmondás, a gyűlölet és szeretet földjén. Itt találkoztam Azizivel**, az afrikai férfival, akinek származásáról semmit sem tudtam. Mindketten önkéntesként érkeztünk, úgy éreztük, szükség lehet ránk.
Egy zimbabwei faluban telepedtünk le, tőlünk alig pár kilométerre tisztán hallatszottak a háború hangjai. Nap, mint nap érkeztek hozzánk sebesültek, menekültek, emberek, akik rettegtek a félelemtől. Mai napig bennem él a kép, amint egy alig 10 éves kisfiú, akinek jobb lába hiányzott, vonszolja maga után halott édesanyját, de azt sem tudom elfelejteni, amint húscafatokat mosok le az arcomról, amik a tőlem alig száz méterre levő embercsoportba belecsapódó bomba eredményeként kerültek rám. Talán fel sem fogtam akkoriban, hogy mi is történik velem igazából. Néztem a vérben kúszó gyerekeket, néztem a rémült arccal rohanó anyákat, akik halott csecsemőket szorítanak mellkasukhoz, és néztem Azizit, amint könnyes szemmel, verítékben úszó karokkal próbálja meg amputálni egy alig 6 éves kislány lábát. Ez lenne a világ? -tettem fel magamban a kérdést.
A szörnyűségek után pár hétig nyugalom vette magát úrrá a környéken. Csak ritkán hallottunk egy-egy puskalövést, de ettől eltekintve a napjainkat a gyerekek nevetése töltötte meg. Mindegy volt, hogy kerekesszékben ül, hogy mankót támaszt, hogy leukémiás, hogy angol, sona, ndebele, herero vagy nama szavakkal beszél, belül mind ugyanolyanok voltak és ugyanarra vágytak. Odasétáltam egy kislányhoz, aki csont sovány teste és láthatóan rossz egészségi állapota ellenére éppoly vidám és gyermeki volt, mint a többi kisgyermek. Beszélgetni kezdtem vele, megkérdeztem, mi az ő betegsége. Azt felelte pleurális mesothelióma. Te jó ég! Azt sem tudom, mi az. Ő is csak annyit tudott, hogy a bombák miatt történt ez vele. Azok tettek valamit a levegővel, amitől ilyen betegsége lett. Legalábbis neki ezt mondták. Pár nap múlva már a sírjánál álltam.
Egy reggel Azizi állt a sátramnál, és kérte, hadd beszéljem velem egy kicsit. Kérdezte, hogy miért csinálom ezt. Nem tudtam neki válaszolni. Azt mondta, nézzek bele a szemébe és mondjam el, hogy mit látok. Magamat láttam. Ekkor jöttem rá, hogy a szemében a tükörkép cseppet sem hibátlan. Ő nagyon jól tudta, hogy az egyetlen dolog, ami miatt Afrikába jöttem az az volt, hogy menekültem otthonról. Nem tudta, mit tettem, de nem is érdekelte. Annyit mondott csupán, hogy a fontos az, hogy tanultam, hogy ráébredtem a hibáimra és teszek ellene. A következő időkben Azizi a legjobb barátommá vált, akitől többet tanultam,mint bárkitől a világban.
A nyugalom hamar tovaszállt a faluból. Hallottuk a hírt, hogy a felkelők valahonnan segítséget kaptak, és újult erővel kezdenek bele a háborúba. Jól tudtam, hogy a folyamat semmit sem változik: menekültek, sérültek, halottak. Minden ugyanaz marad.
Amire viszont egyáltalán nem voltunk felkészülve, az a következő napokban történt. Katonák lepték el a falut, és mit sem törődve azzal, hogy gyermek vagy felnőtt, hogy nő vagy férfi, sorra lőtték le az embereket. Egyetlen dolog állította meg őket egy rövid időre, Azizi. Nem nagyon értettem meg, hogy mit mond a katonáknak, de azok abbahagyták a mészárlást és elmentek. Azizi nem mondott nekünk semmit. Reményt keltett bennünk, elhittem, hogy vége a borzalomnak. De nem így volt.
Két nap múlva visszatértek a katonák, és szépen sorba rendezve minket letérdepeltettek a földre. Azizit és engem külön, a tábornok elé. Féltek tőlem, mert fehér voltam. Féltek attól, hogy ha engem bántanak, azt Európa megtorolja. Leütöttek. Mikor felébredtem csupán egyetlen dolgot láttam. 342 embert, akiket, mint a kutyákat lelőttek.
Hazajöttem. Itthon börtönbe kerültem a korábban elkövetett bűneim miatt, de itt nem tudnak semmit. Nem tudják, hogy mit mondott nekem Azizi a halála előtt, és nem ismerik a mesét a régi világról, ahol az emberek még tanultak a szellemektől. A szellemektől, akik évezredek óta nézik, hogyan él és pusztul a Föld. Engem Azizi megtanított rá, hogy ne féljek letűnt korok új világában régi háborúk új csatáját megvívni. Lehet, hogy azt hisszük, hogy mi irányítjuk a világot birtoklásunkkal, de még a legszegényebb ember is gazdagabb bárkinél, ha figyel a szellemek hangjára, ami a világ igazságát tanítja nekünk: az ember nem felejt el embernek lenni, ha megtanulja, hogy nem azért kél a hajnal, mert a kakas szól, ámbár a kakas a reggel miatt kukorékol.

* Más névvel/Nem mondom ki a neved
Mutato nomine de te fabula narratur (latin mondás) - Habár neved nem mondom ki, a mese rólad szól
** Azizi létező afrikai név, jelentése: kincs

Amiről az elsuhanó fák mesélnek

2009-11-29T10:08:00.006+01:00

Azon gondolkodok, hogy feltettem-e már magamnak a kérdést: miről szól nekem, és miről szól másnak egy vonatút. Lehet-e jelentősége annak, ha ülünk egyedül egy vonatkocsiban és békésen nézünk kifelé az ablakon, közben kellemes muzsikát hallgatunk és azt figyeljük, ahogy a ködös novemberi délután lassan fagyos éjszakává változik? Akarnak-e mondani nekünk bármit is az elsuhanó tájak, vagy csak a szél játszadozása miatt látjuk a fákat bólogató mesélőknek?
Amikor elindultam az utamra még világos volt odakint. Tisztán láttam az ablakból a csupasz kőrisfát, amit egy harkály kocogtatott. Talán még néhány fiókát is láttam, de ebben nem lehetek biztos. Olyan gyorsan robog a vonat. De mégis azon kezdek el gondolkozni, hogy miféle játékot játszik a természet, amikor ilyen fagyos időben engedi megszületni ezeket az apró élőlényeket. Talán megbolondult a világ. Talán csak figyelmeztetni akar minket, hogy az életnek lassan már semmi jelentősége sincs. Ha bírhat felelősséggel egy ember, akkor bírhat egy madár is, tudnia kell, hogy ha novemberben költi ki a fiókáit, akkor nem élhetik meg a következő hónapot. A természet tudja, hogy egy élőlény felelősséggel tartozik egy másik élőlényért.
Mire befejezem a madarakon való töprengésem, már esteledni kezd. Ilyenkor olyan gyorsan elbújik a Nap, de még halvány fényfoltok átjutnak a szürke felhők fátylán. Látok egy hatalmas mamutfenyőt a sorompó mellett, körös-körül koszorúval, mellette gyertyák égnek. Már megint meghalt valaki. Jól emlékszem, tavaly is ugyanitt történt egy baleset. Akkor egy négytagú család lelte halálát a vonat kerekei alatt. Egyszerűen nem figyelnek az emberek. Nem értik meg, hogy ha autóba ülnek, akkor felelősséggel tartoznak mások iránt is. Értelmetlen halál az olyan halál, ami egy csöppnyi felelősséggel elkerülhető lett volna. De miről is beszélek? Minden halál értelmetlen.
Milyen gyorsan korom sötétté tud változni a kinti táj. Csak sötét sziluetteket látok, ha kinézek az ablakon. Az egyik fa egy gombóc tölcséres fagyira emlékeztet, a másik a közelgő karácsonyra, a harmadik pedig a gyerekkori fára mászós élményeimet juttatja eszembe. Jaj, mi volt ez? Ez is egy fa lett volna? Mintha őt láttam volna. Az egyik fa körvonala az ő arcát ábrázolta. Tisztán láttam ébenfekete haját és kedves mosolyát. Miért engedtem el? Miért nem maradtam mellette? Miattam halt meg. Jól tudtam, hogy nem szabadna egyedül elengednem őt késő este. Veszekedtünk, azt mondta, levegőre van szüksége. Csak jár egyet. Soha többé nem jött vissza hozzám. Megkéselték, mert nem voltam vele. Az egész az ostoba mosogatás miatt történt. Miért kellett veszekednem vele?
Megérkeztem. Leszállok a vonatról, hazaautózok, teszek ki eleséget a madáretetőbe, lefekszek az ágyamra és álmodok egy világot, amiben az emberek felelősséggel vannak mások iránt.

Megöllek

2009-11-24T08:03:00.002+01:00

Gyilkos vagy te is és én is. Ezen nem kell egyáltalán megdöbbenni. Nem tudok olyan embert mondani a világon, aki nem ölt még. Persze lehet, hogy te csak állatokat ölsz, de azt könnyű szívvel teszed. Ne tagadd! Ne akard nekem azt mondani, hogy mély gyötrelmet éreztél, amikor agyonnyomtad azt a szúnyogot a falon. Hogy csak bosszút álltál? Vagy zavart a hangja? Egyszerűen meg akartad előzni, hogy kiszívja a véred? De megölted. Azt akarod mondani nekem, hogy egy ember sokkal többet ér, mint a szúnyog, a veréb, a kutya vagy az elefánt? Nekünk embereknek talán. De kérdezd meg a szúnyogot, hogy neki mindegy volt-e, hogy él vagy meghal. Szerintem inkább élt volna. Persze más lenne a helyzet, ha az a szúnyog éppenséggel halálos beteg lenne. Lehet, hogy megkért volna téged, hogy nyomd agyon. Akkor megtennéd? Szerintem könnyű szívvel. És ha az a szúnyog egy ember lenne?
Én orvos vagyok. Nem, rosszul mondtam. Én gyilkos vagyok. Mondjuk ki az igazat: mindannyian csináljuk, csak nem beszélünk róla. Ugye így van? Játsszuk a játékot, más szavakat használunk, vagy egyáltalán nem használjuk őket, de mindannyian benne vagyunk. Mindannyian tudjuk, hogy ezt meg kell tennünk. Azért, hogy ne szenvedjen? Azért, hogy nekünk ne kelljen nézni, ahogy szenved? Azért, hogy ő is, én is, a családja is megbékéljen?
Artúr beteg. Egy férfi, aki 62 éves, végstádiumú gyomorrákkal. Sokat élt már. Szerintem nem. Ő azt mondja eleget. Elég volt már. Most szenved. Szeretne végre megpihenni. A fájdalmai már azon a ponton voltak, ahol már megjátszani sem tudtam, hogy kezelem. Tényleg nem tudtam már mit tenni. Könyörgött, hogy adjak neki több morfiumot. Égető gyötrelmei vannak, azt mondja rosszabb, mint a halál. Sok ilyet láttam már. Artúr hősként viselkedik. Sokakat láttam szinte megőrülni a fájdalomtól. Ő csak könyörög.
Amikor először jött az irodámba, amikor először mondtam neki, hogy beteg, akkor megnyugtattam arról is, hogy ezen az úton minden egyes lépésnél ott leszek mellette. Nekem mindent elmondhat, mostantól én leszek a legjobb barátja. Mindenre felkészítettem. Tudtuk mindketten, hogy szörnyű lesz. Csak annyit mondott, hogy szeretne méltósággal meghalni. Ne hagyjam, hogy szenvedni lássák. Azt is elmondtam neki, hogy a végén egyedül fogom hagyni, hogy saját magának kell szembenéznie a halállal. Ha az én orvosi teendőim véget érnek, többé már nem tudok segíteni neki.
Sosem nyújtottam annál kevesebbet, mint amit ki tudok hozni magamból. Képtelen vagyok hátat fordítani a felelősségeimnek. Tudom, hogy mindent megadtam ennek az embernek, amit tudtam, és azt is tudom, hogy ezt ő is tudta. Ez egy olyan teher, amit senkinek sem szabad egyedül viselnie. És ez egy olyan döntés, amit egyedül senkinek sem szabad meghoznia. Mert őszintén senkiben sem bízhatunk.
Leültem Artúr mellé az ágyra. A szemeivel könyörgött. Csak nézett rám és láttam a szenvedést, a fájdalmat, a mérhetetlen gyötrelmet a szemeiben. Már beszélni sem volt ereje. Azt akarta, hogy öljem meg. Hogy én legyek a hóhér. Megmutattam neki, hogy hogyan használja a morfiumpumpát. Mondtam, hogy nem kell aggódnia, mert egyszerre sokat ad, az majd elnyomja a fájdalmat. De felhívtam a figyelmét, hogy a túl sok morfium megölheti, de a gépben van egy biztonsági szabályozó, ami ezt megakadályozza. Csak egy kód beütésével lehet állítani a morfium-adagolás mértékén. Aztán elmentem.
Kifelé menet elmondtam a nővérnek, hogy a kód 238. Jó hangosan mondtam.

Árnyéklélek

2009-11-21T10:50:00.012+01:00

Egyszer egy okos ember azt mondta nekem, hogy fordítsak hátat a Napnak, és nézzem meg, mit látok magam előtt. Az árnyékom volt az. Azt mondta, hogy ez nem csak egy egyszerű árnyék, hanem a lelkem megjelenése a mi világunkban. A Nap sugarai olyan erősen sütnek, hogy képesek arra is, hogy szemmel láthatóvá tegyék számunkra a saját és mások lelkét. De egy valami nagyon fontos, és ezt jól jegyezd meg - mondta. Mint láthatod, nem csak neked van árnyékod, nem csak az embereknek van lelke, hanem mindennek, ami körülvesz minket. A fáknak, az állatoknak, de még a tárgyaknak is. Ha úgy éled életed, hogy ezt az alapvető igazságot soha nem felejted el, akkor tartalmas és szép életed lesz, és olyan dolgokat fogsz megismerni, amire a legtöbb ember sohasem lesz képes. Bárcsak mindezt tudtam volna gyermekkoromban is!
2032-t írtunk, nagyjából 6 éves lehettem. A szüleim rengeteget dolgoztak, ezért nem nagyon értek rá velem foglalkozni. Ennek köszönhető, hogy megvették az ASX336 típusú robotot, ami kifejezetten arra a célra lett kifejlesztve, hogy gyerekekkel törődjön. Afféle bébicsősz robot volt. Jól emlékszek a napra, amikor bemutatták nekem Robit - ugyanis később így hívtam a robotot-, és emlékszem arra is, hogy mennyire féltem tőle az első találkozásunkkor. De hamar rájöttem, hogy talán a legjobb dolog, ami történhetett velem gyermekkoromban, az Robi megjelenése volt az életemben.
Édesanyámnak nem nagyon tetszett a gondolat, hogy egy robot neveli a fiát, folyton attól félt, hogy valami történni fog velem, hogy Robi kárt ejt bennem. Nem tudom, hogy miért félt ettől, hiszen ezek a robotok direkt arra lettek kitalálva, hogy gyerekekkel foglalkozzanak. De édesanyám azt mondta: bármi elromolhat bennük, és akkor máris itt a baj. Édesapám pedig mindig azzal nyugtatgatta, hogy nem lesz semmi gond, hiszen Robi úgy készült, hogy egy sornyi problémának kellene fellépnie ahhoz, hogy a robot emberre támadjon, de ha ezek a problémák mind bekövetkeznének, akkor a robot már olyannyira rossz állapotban lenne, hogy mozogni sem lenne képes. Talán emiatt, talán más miatt, de végül édesanyám is megnyugodott, és hagyta, hogy időm nagy részét Robival töltsem.
Barát helyett barát volt nekem ez a robot. És hogy miért? Gondoljunk csak bele, hogy Robiban csak azok az elemek vannak meg, amit szeretni lehet egy emberben, és hiányzik belőle minden, ami rossz. Senkiben nem lehet annyira megbízni, mint Robiban, ő nem lesz hirtelen haragos, ő nem fog minket bántani dühében, ő mindig a kedves és aranyos, fémkarú és fémlábú Robi marad. Az én Robim.
El sem tudom mondani, hogy milyen jól éreztem magam, amikor Robival bújócskáztunk, és amilyen esetlenül próbált meg futni a fához, hogy leipiapacsoljon engem, és amilyen könnyen utolértem, amit talán hagyott is. Mert ő egy olyan robot volt, aki arra is figyelt, hogy én a lehető legjobban érezzem magam.
Sajnos egyik nap, amikor Robi épp kikapcsolt állapotában volt, apa véletlenül meglökte, amitől Robiban elromlott a hangdetektor és nem tudott többé beszélni. Kicsit szomorú voltam emiatt, de mint kiderült egyáltalán nem okozott nagy gondot ez Robinak. Ugyanolyan rendes robot volt ő, mint mindig. És én jelentettem számára mindent. Talán a barátjának tekintett?
Teltek múltak az évek és a faluban, ahol laktunk, rossz szemmel kezdtek nézni Robira. Biztosak voltak benne, hogy nem való az, hogy gyereket robot neveljen. Bántani fogja, talán meg is öli véletlenül - mondták. Nem tudom, hogy miért gondolták ezt, ők nem ismerték Robit. Soha nem tudott volna nekem ártani. Ebben biztos vagyok.
Egyik nap fára másztunk. Ez volt az egyik kedvenc időtöltésem, amit Robival csinálhattam. De hirtelen megcsúsztam, és majdnem le is estem a földre, de Robi az utolsó pillanatban elkapta a karomat. A szomszédban Fredrick bácsi csak azt látta, hogy egy robot egy gyereket lógat le a fáról. Igen megmondtam, hogy ez lesz - mondta -, és azon nyomban futott hozzám egy furkósbottal, és ripityára törte Robit. Nekem nem esett bajom.
Néztem a rommá tört fémdarabokat a fa alatt, és észrevettem, hogy Robi feje még valamennyire egyben maradt, és halványan világítanak még vörös szemei. Valószínűleg az ütésektől, de rendbe jött Robi hangszórója. A következőket mondta nekem: "Múlt éjjel álmodtam. Egy olyan világot láttam, amelyben robotok dolgoznak, és alig van ember. A robotok irányítanak mindent. Láttam egy ketrecet is, amibe embereket zártak. De odament hozzájuk egy másik ember, aki a rácsokon kívül élt, és szabadon engedte őket, és újra szabadságot hozott az embereknek." Emlékszel ki volt ez az ember? - kérdeztem tőle. Igen, én voltam - válaszolta a robot, majd kihunytak a vörös fények a szemében.

Az én utópiám: Hodzsa világa

2009-11-17T12:59:00.004+01:00

Képzelj el egy világot, ahonnan nem találsz haza. De nem is akarsz hazamenni többé, mert ez a világ megad számodra mindent, amire szükséged van. Másként mondom: mindent amire szükséged van, és mást is, amire vágysz. Persze nem korlátlanul.
4257-et írunk. A hely, ahol élünk Hodzsa világa. Nevét Nasznamát Hodzsáról kapta, aki megalkotta nekünk a rendszert, ami megszüntette a háborúkat, minimálisra csökkentette a bűncselekmények számát, és ami több jóságot és reményt ad a kraonoknak, mint amit valaha el tudtunk képzelni. Az országok egyesítésével fölöslegessé vált a Föld bolygót különböző területekre osztani, nevet adni az egyes részeknek. Hodzsa ötlete az volt, hogy az ember szó használatát hanyagoljuk, helyette az új világnyelv egyes szavait használjuk, így lett az emberiségből kraonok. Egységes terület, egységes nyelv, egységes kraonok jött létre.
Mi volt az a dolog, ami az évezredek óta fennálló gyűlöletet és viszályságot elsöpörte, és egységet tudott kovácsolni az emberiségből? Most valószínűleg arra gondolnátok, hogy az emberiség elérkezett arra a pontra, ahol a pusztulásával kellett szembenéznie, amitől annyira megrettent, hogy drasztikusan megváltoztatta az életmódját. De azt kell, hogy mondjam, hogy szó sincs ilyesmiről.
Nagyjából ezer évvel ezelőtt az emberek elkezdtek ráébredni, hogy a hitüket lassan elveszítik. Olyan istenekhez imádkoztak - függetlenül attól, hogy ezt az istent Allahnak, Az Úrnak, Sivának vagy Rének nevezzük -, akik bár reménnyel töltötték meg a szívüket, de kézzel fogható dolgokat nem tettek értük. Nem segítettek nekik rendezni az anyagi gondjaikat, nem gyógyították meg a betegeiket. Nem, erre csak az ember képes. Elfordultak az emberek az istenektől, és figyelmen kívül hagyva azt, hogy egykor imádkoztak naponta akár többször is, most ezalatt az idő alatt dolgoztak, egymással foglalkoztak, figyeltek a másikra. Végül, pár száz év elteltével teljesen elfelejtették, hogy valaha léteztek istenek.
Telt múlt az idő és az emberek sivárnak érezték a lelküket. Bántotta őket a gondolat, hogy nincs egy olyan valami vagy valaki, akihez fordulhatnának gondjaikkal. Egy olyan valaki, akinek kitárhatják a lelküket, aki meghallgatja őket úgy, hogy ne kelljen attól félniük, hogy ezt más is megtudja.
Ebben a korban élt Nasznamát Hodzsa. Egyszerű ötlet pattant ki a fejéből, mégpedig nem más, minthogy ők, emberek játsszák el az istenek szerepét, hozzanak létre egy központot, amelynek az a feladata, hogy meghallgassa az emberek vágyait, hogy segítsen az embereknek. Rettentően bohém ötletnek hangzott, de a világ érett volt már arra, hogy ki merjen próbálni meglehetősen új és modern ötleteket is.
Az akkori 247 ország vezetői kijelöltek egy helyet, ahol felépítették a Mennyországot, amit később, az új világnyelv bevezetésével Donlopátnak kezdtünk el hívni. A Donlopátot minden ország támogatta valamekkora összeggel, ami elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a szervezet megfelelően működjön. A kezdeti félelmek, miszerint a kraonok majd kihasználják a Donlopát nyújtotta lehetőségeket szerencsére hamar elmúltak. Egyetlen szabály volt. Csak azt kérd a Donlopáttól, amit istenedtől is kérnél. Így kialakult a Donlopát orvosi részlege, természetesen a legjobb orvosokkal, a Szerencseügyi Hivatal, ahol minden nap kiválasztottak néhány embert, akiknek teljesült a a legnagyobb vágya, bármi is legyen az, illetve létrejöttek hivatalok a kraonok lelkének gyógyítására is.
Egy nap furcsa kérés érkezett a Donlopáthoz. Egy férfi azt kérte, hogy szűnjön meg az emberiség széttagoltsága, ne legyenek országok, mindenki szabadon mehessen bárhova, és javasolta egy olyan nyelv létrehozását, amit mindenki beszél az egész világon. Csak annyit kért, hogy legyünk egyek.
A világ vezetői összeültek ezután a kérés után. Abban hamar megállapodtak, hogy ez egy olyan kérés, amit bárki kérhetett volna istenétől is, és ha a Donlopát feladata az, hogy teljesítse az ilyen kéréseket, akkor meg kell oldaniuk valahogy ezt is. A kérdés csak az volt, hogy képesek-e lemondani a hatalmukról, hogy képesek-e önző érdekeiket az emberek érdekében hátrahagyni. Ma már elmondhatom, hogy képesek voltak.
Mi lett ennek az eredménye? Hodzsa világa. Egy világ, ahol azt a szót, hogy utálat vagy gyűlölet már nem is ismertük. Nem volt kivel háborúzni, hiszen csak egy ország létezett, ami maga volt az egész Föld. Nem volt félreértés, hiszen mindenütt a világon egy nyelvet beszéltünk, az új világnyelvet. Ez a két dolog és a Donlopát léte olyan gyökeres változást indított el és hozott létre, amire senki nem is számíthatott. Megszűnt minden, ami rossz, és megjelent minden, ami jó.
Most, amikor én már egy olyan világban élek, ahonnan egyáltalán nem vágyok el, sokszor azon gondolkozom, hogy vajon azok az emberek, akik kétezer évvel ezelőtt éltek, miért nem jöttek rá sokkal előbb, hogy a széttagoltság és a gyűlölet az oka annak, hogy nem boldogok, hogy félniük kell, ha kimennek az utcára, hogy a reményt nem az éghez fordulva találják meg. Pedig egyszerűen csak rá kellett volna ébredniük, hogy amit saját maguk tesznek, az fogja őket előbbre vinni. Előbbre egy olyan világba, ahol érdemes élni.

Aki meglopja a halált

2009-11-14T18:21:00.008+01:00

Van valami, ami kikívánkozik belőlem. Sose tettem még ilyet, nem tudom, hogyan fogadjátok. Azt mindenképpen el kell mondanom, hogy semmilyen módon nem tudom bizonyítani, hogy igazat beszélek. Nem vagyok olyan, mint ti. Láttam, ahogy a piramisokat készítik, utaztam Kolombusszal, mindig is sejtettem, hogy a Föld gömbölyű, de azért még féltem, hogy leeshetek a peremén. Igen, jól sejtitek. Több mint 5000 éves vagyok.
Én sem értem, hogy hogyan lehetséges ez. Valójában az első ezer évben magam is elveszett voltam, nem találtam a helyem. Az egyik törzs varázslónak tartott, a másik meg akart ölni, mert azt hitték, hogy ellopom az életüket, a harmadik istenként tisztelt. Végül rájöttem, hogy magányosan kell élnem, nem mondhatom el senkinek, hogy ki is vagyok valójában. Megtanultam magam lenni, beilleszkedni.
A régészeti adatok, kutatások, antropológiai vizsgálatok alapján sikerült tisztáznom az elmúlt 4000 évet. Természetesen az emlékeim eléggé szelektívek, de ezt megérthetitek, hiszen senki nem emlékszik már arra sem, hogy egy évvel ezelőtt éppen melyik napon hol tartózkodott. Van egy mondás, miszerint kétszer nem mehetsz haza, mert az már soha nem lesz ugyanolyan. Ez rám nagyon igaz. Annyira megváltozott a Föld ezalatt az idő alatt, hogy már nem is tudom pontosan, honnan származok.
Az első meghatározó emlékem azt hiszem az időszámításunk előtti 6. századból való. Keletnek indultam, mert azt hittem, arrafelé melegebb van. Szerencsére a lehető legjobb időpontban, Buddha idejében. Annyira megtetszettek a gondolatai, hogy a tanítványának szegődtem. Életemben először találkoztam olyan emberrel, akire felnéztem, akit tiszteltem, akinek hittem a tanításában. Halála után továbbálltam és bejártam keletet. Annyi kultúrát láttam, oly' sok istent. Azt hiszem, ekkor jöttem rá, hogy mindez csak mese.
Nagyon megtetszett, amit Buddhától hallottam. Gondolkoztam, rágódtam rajt 500 évet. Visszatértem a Földközi-tenger térségébe, etruszk lettem és beszivárogtam a Római Birodalomba. De nagyon nem tetszett, amit ott láttam. Egy gyilkológépezet lett belőle. Így hát fogtam magam és elindultam a Közel-Keletre, hogy továbbadjam Buddha tanításait modern formában. Megpróbáltam. Én egyedül, egy szakadár, Róma ellen. Róma nyert. A többi már történelem, de van benne rengeteg mesei elem.
Biztosan érdekel titeket a keresztre feszítés. Egyszerű a magyarázat: blokkoltam a fájdalmat. Indiában tanultam egy olyan technikát, amivel le tudtam lassítani a testem működését. Nem volt semmiféle lándzsával szurkálás és a kezeimbe sem ütöttek szögeket, de a képeken jól mutat a vér. Halottnak hittek. A tanítványaim egy barlangba vonszoltak, ahol újraindult a keringés a testemben. Megpróbáltam észrevétlenül kisurranni a barlangból, de a tanítványaim őrködtek. Próbáltam elmagyarázni, de nem értették. Így támadtam fel.
A tetejétől a talpáig felforgatták, amit tanítottam. Nem én találtam ki a mennyet vagy a poklot. A tanításokat elrontották. Soha nem mondtam, hogy az apám egy isten vagy Az Isten, csupán annyit, hogy nálamnál nagyobb mesterem volt. A vízen járás, a víz borrá változtatása mind csak mítosz. Gondolkodtatok azon, hogy a gyermek Jézusról miért nem hallottatok történeteket? Egyszerű a magyarázat. Nagyjából 32 éves koromnál nem öregedtem tovább. Utoljára gyermek 3000 évvel időszámításunk előtt voltam. És semmiféle három bölcs nem volt ott a születésemnél. Ez Buddha születéséhez köthető mítosz. Néha gyógyítgattam a keleten tanult technikákkal, de semmi több. Egyáltalán tudjátok, hogyan találtam ki a Jézus nevet? Még az első törzsem sámánja hívott engem így. Akkor a mi nyelvünkön ez azt jelentette: aki meglopja a halált.
Hatszáz évvel később láttam, hogy mit tesznek a nevemben, hogy valamit nagyon elrontottam. Megpróbáltam helyrehozni. Ekkor épp Mekkában éltem. A nevem Mohamed volt, ez volt akkoriban a legelterjedtebb név, nem akartam feltűnő lenni. Újra elkezdtem tanítani, de tanultam a hibáimból. Legalábbis azt hittem. Amikor azt mondtam, hogy nálam jobb és bölcsebb filozófus adta a számba, amiket tanítok, Allah prófétájának kezdtek el hívni és mindenki tőlem várta az isteni kinyilatkoztatásokat. Megint félreértettek. Mekkából Medinába mentem, onnan pedig igyekeztem minél messzebb szökni, hogy ne találjanak rám. Sokszor szenvedek attól, hogy nézem, ahogy az emberek újra meg újra ugyanazokat a hibákat követik el. Az emberek még nem voltak felkészülve a tanításaimra.
Elhatároztam, hogy csendben, visszahúzódva élek tovább. Többször megházasodtam, de mindenkit ott kellett hagynom. Megtanulom a nevüket, a szívembe zárom őket, aztán elmúlik. Többé már nincs, Mindig magányosnak éreztem magam, mert a szívem nem tarthatta meg a kincseit.
És most itt vagyok egyedül, elmeséltem nektek valamit, amit nem tudok bizonyítani. De nem is akarom. Nem érdekem, hogy higgyetek nekem. Talán igaz, talán nem. Bár ahogy mondani szokták: bármi megtörténhet.

A mű alapja az Őslakó c. film, annak továbbgondolt változata novella formában.

A rózsák háborúja

2009-11-09T19:17:00.009+01:00

Volt idő, amikor az emberek még foglalkoztak a rózsákkal. Ezekben az időkben a rózsák a kedvünkben jártak, beszéltek hozzánk, a barátaink voltak. Aztán eljött az a nap, amit ma már csak úgy emlegetünk, hogy a rózsák háborúja. A nap, amikor minden megváltozott...
Tudom, kicsit furcsán hangzik a történetem, de igaz. Én ott voltam azon a napon, amikor bekövetkezett az az esemény, ami miatt a rózsák elfordultak tőlünk. De azért, hogy megértsétek miért is történt mindez, el kell mesélnem mindent az elejéről.
Hajdanán az emberek és a rózsák szimbiózisban éltek egymás mellett a Földön. Nem volt betegség, nem volt gond, nem volt szomorúság. De sosem gondoltuk igazán, hogy ez örökké így fog maradni. Csak a rózsák hitték ezt. Mi többre vágytunk. Mi uralni akartuk a rózsákat. Egyszerűen nem tudtuk elfogadni azt, hogy az emberiség jövője a rózsáktól függ, hisz ők termelték nekünk a Szérumot. A Szérum egy folyadék, ami jelentősen megnövelte az élettartamunkat, de csak és kizárólag a rózsák tudták előállítani. Sosem tudtuk meg, hogy miből.
Elkezdtünk szervezkedni a rózsák háta mögött. Terveket dolgoztunk ki, hogy rabszolgasorba taszíthassuk őket, hogy mi magunk is elő tudjuk állítani a Szérumot. Biztosak voltunk a sikerünkben, hiszen ők olyan gyengék voltak. Legalábbis ezt hittük. A rózsák ereje nem a testükben volt. Ők már régóta előbbre jártak nálunk, és mi ebből semmit nem vettünk észre. Sokkal okosabbak voltak nálunk.
Elérkezett a nap, amit kitűztünk a nagy hadműveletre. Hadat üzentünk a rózsáknak. Akkor még nem tudtuk, hogy nem a rózsák, hanem saját magunk ellen indítottunk háborút. A rózsák mindenről tudtak. Az elejétől fogva tudták, hogy az emberi természet olyan, hogy még a tökéletes boldogság sem elégítheti ki. Ennek ellenére mégis évszázadokon át a barátaink voltak, nekünk adták a Szérumot, pedig tudatában voltak annak, hogy idővel el fogjuk pusztítani őket. Mert ilyenek vagyunk. Ők mégis segítettek nekünk. Olyan nagyot hibáztunk...
A háború nem olyan volt, mint amilyenre számítottunk. Minden ember tudott róla, hogy mire vállalkozunk, és mégsem volt senki, aki az ellenkezőjét akarta volna. Mindenkinek csak az lebegett a szeme előtt, hogy ezentúl nem fogunk a rózsáktól függeni. A rózsák pedig mindenre fel voltak készülve.
Nem gondoltuk, hogy a háborúnknak ez lesz az eredménye. A rózsák nem harcoltak ellenünk. Egyszerűen figyelmen kívül hagytak minket. Elfordultak tőlünk. Olyanokká váltak, ahogy most ismerjük őket. Egyszerű virágokká. Csupán azért növesztettek tüskéket, hogy emlékeztessenek minket arra, milyen ostobák is vagyunk.
Egy évvel később találtunk rá az utolsó üzenetükre: "Nem háborúzunk veletek. Ti emberek még nem vagytok elég fejlettek ahhoz, hogy felfogjátok mekkora ajándékot kaptatok tőlünk. Bár mi csak egyszerű rózsák vagyunk, de megtanultunk sok mindent. Ti még megölitek egymást, hogy uralkodhassatok egymás fölött, ti még eszközöket gyártatok ahhoz, hogy legyilkolhassátok fajtársaitokat. Nincs a Földön még egy faj, aki csupán kedvtelésből is képes megölni saját fajtáját. Még rosszul gondolkoztok. A Szérumot a testünk termelte, ezért nem árultuk el soha, hogy hogyan készítjük. Azzal, hogy visszavonulunk és egyszerűen élünk tovább, megszűnik számotokra ez a szer. Újra rövid élet adatik majd számotokra, de azt igyekezzetek boldogan és felelősséggel élni. Arra kérünk titeket, hogy soha ne felejtsétek el ezt a napot. A napot, amikor az emberiség ráébredt, hogy tanulnia kell. A napot, amikor a rózsák nem háborúztak."

Világfa

2009-11-04T12:15:00.006+01:00

Létezik a világon egy csodálatos világfa, melyet csak az képes megtalálni, akit megérintett a gonoszság szele, de mégis jámbor tudott maradni és nem ragadott magával a harag kegyetlen ereje. Ennek a fának a gyökerei behálózzák az egész bolygót, törzse vastagabb, minthogy azt el tudnánk képzelni, ágai háromfelé hajlanak el, de egyiknek sem látni a végét. Úgy tartják, hogy ezen ágak egyikén ott vár ránk az, akire mindennél jobban vágyunk, és ha egyszer valaki fel tud mászni erre a fára, soha többé nem akar majd eljönni onnét, mert akkor eljön számára az örök boldogság. De én nem hiszek az efféle tündérmesében...
Azt hiszem az első kérdés, amit meg kell válaszolnom magamnak, hogy képes vagyok-e tenni a boldogságért, hogy képes vagyok-e szeretni még. Mert szeretni nehéz. Ha szeretsz, az nem jelenti azt, hogy téged is szeretnek, pedig szeretve lenni jó és még jobb, ha ezt a tudomásunkra is hozzák. Eltelhetnek évek úgy, hogy becsapod az agyad, de attól még nem lesz igaz, amit hiszel. Az első dolog, amit megtanultam, hogy nem az az igazán fontos, hogy mekkorát tud kérdezni az ész, hanem az, hogy milyen nagyot tud felelni a szív. Tud akkorát, hogy saját magad is megdöbbensz rajta.
Pár évvel ezelőtt láttam meg őt először. Nyugodtan kijelenthetem, hogy pont olyan volt, mint bárki más. Test és lélek, értelem és érzelem. Hogy megszerettem-e őt abban a pillanatban, hogy észrevettem? Ezt nem jelenthetem ki. Ugyan miért szerettem volna meg? Jól tudom, hogy a mai világban az az általánosan elfogadott tézis, hogy a bolygót és a rajta élőket a közömbösség és hidegség vezérli. Ha reálisan akarom nézni az akkori helyzetemet, akkor nem mondhatok mást, minthogy csak megláttam és ennyi. Nálunk ez másképp megy...

Hosszú idő telt el, mire újra láttam. Ugyanaz a külső, ugyanaz a pozíció és a várakozás. Mert valamire mindig várt. Arra, hogy megszólítsam? De nem tehettem. Ez szabály, nem tudok senkiről, aki valaha is megszegte volna. Én sem akartam. Az járt végig a fejemben, hogy mire várhat. Csak ott ült és nézett, de nem rám figyelt. Vajon tudta, hogy én létezek? Úgy értem valóban felfogta, hogy én mi vagyok? Mert afelől szemernyi kétségem sem volt, hogy érez engem. Furcsa is lenne, ha nem, hiszen odajött. Most már másodszor. Csak várt és várt, majd elment.
A következő találkozásunkkor mindent megértettem. Bolond vagyok, mert nem hiszek a tündérmesékben. Bolond vagyok, mert nem látom meg azt, ami a szemem előtt van, azt, ami igazából én magam vagyok. Újra eljött, és újra ugyanott foglalt helyet, ahol mindig. És hogy miért fontos ez? Mert létezik a világon egy olyan csodálatos fa, melynek ágai háromfelé hajlanak, és az egyiken ott vár ránk az, akire mindennél jobban vágyunk. Felfoghatatlan élmény. Olyan választ kaptam, amire nem számítottam. Én vagyok az égig érő világfa, mások reménye az örök boldogságra. De miért nem talált meg még senki sem?

Utazásom a Jupiterre és vissza

2009-11-02T11:16:00.012+01:00

Már sokszor eszembe jutott fiatalabb koromban is, hogy vajon szüksége van-e egy 9 éves fiúnak arra, hogy olyan bolygón nőjön fel, mint a Föld. A szüleimet három évvel ezelőtt lelőtték egy rablótámadás során. Végignéztem az egészet. A két gyilkos percekig vitatkozott azon, hogy melyikük lőjön le engem. Végül egyikük sem tette meg. Akkor bántam ezt, mert sokáig szenvedtem amiatt, amit akkor láttam. Ma már tudom, hogy ekkor határoztam el, hogy amint tudom, elhagyom a Földet és új világokat, új élőlényeket fedezek fel, akik jobbak az embereknél.
Éjt nappallá téve barkácsoltam, hogy elkészüljön a szerkezet, ami majd elrepít engem a Jupiterre. Azt a bolygót tűztem ki célul, hiszen tudtam, hogy az a legnagyobb mind közül. Elméletem szerint vagy a legkedvesebb faj él azon a bolygón, hiszen bőven elférnek egymás mellett, senki nem akarja majd a másét, vagy egy lélek sem lesz ott, de akkor legalább úgy tudom leélni az életemet, hogy többé senki sem bánthat. Hosszú időbe telt, mire végül elkészült az űrhajóm. Egy percig sem gondolkoztam azon, hogy elhagyjam-e ezt az átkozott bolygót, ahol csak a gyilkosság, a kapzsiság, a gyűlölet és ármány uralkodik.
Távolodva otthonomtól először csak a házunkat láttam, amire eddig utálattal gondoltam, hiszen a szüleimre emlékeztetett, akiket elveszítettem, de így fentről nézve egészen más érzéseket juttatott eszembe: hiányt, vágyat az otthonra. Ahogy egyre feljebb repültem kirajzolódott előttem a városom látképe, majd még magasabban egy kontinens varázslatos világa tárult elém. Aztán megérkeztem az űrbe. Soha életemben nem láttam még olyan szépet, mint amikor megpillantottam a bolygómat, ami mögött a Nap koronája gyémántként csillogott. Ekkor gondolkoztam el először azon, hogy egy ilyen varázslatos bolygón, ami maga a megtestesült szépség, hogy történhet annyi rossz.
Hiába a fantasztikus látvány, nem tántorodtam meg, egyetlen célom volt: elérni a Jupitert. Utazásom során rengeteg kisbolygó mellett haladtam el, melynek számtalan lakójával beszélgettem is. Először a K-409-es kisbolygóra szálltam le, amin egy öregember lakott. Elmesélte nekem, hogy már 100 éve lakik ezen a bolygón és szerinte ez a bolygó minden létező világok legjobbika. Mivel én pont egy ilyen bolygót kerestem megkértem, hogy mesélje el nekem, hogy miért gondolja így. Azt mondta, nézzek csak körül: nyugalom, csend, és egy apró kis kert. Itt minden megvan, amire egy magamfajta embernek szüksége lehet. Nem érthettem vele egyet, mert én nem egy ilyen bolygót keresek. Nekem a Jupiterre kell mennem, mert az nagy, ott mindenki kedves, ott nincs szomorúság. Elköszöntem az öregembertől, aki már-már erőszakosan próbált marasztalni engem. De nekem nem tetszett az ő otthona.
Második állomásom a Mars volt, a vörös bolygó. Soha nem gondoltam volna, hogy ennek a bolygónak azért ennyire vörös a színe, mert katonák milliói masíroznak rajt megállás nélkül vörös egyenruhában. A tábornok odajött hozzám és kérte, hogy adjam oda neki az engedélyem, ami ahhoz kell, hogy beléphessek erre a bolygóra. Soha nem hallottam még engedélyről -mondtam neki. A reakciója nagyon meglepett engem. Parancsot adott három katonájának, hogy fogjanak el engem és azonnal vessenek börtönbe életem végéig. Egy hajszálon múlott csak, hogy el tudtam menekülni. Ilyen visszataszító bolygót még soha nem láttam. Annyira eluralta a formaiság, a szabályok, hogy azt sem veszik észre, ha egy barát érkezik. Mert én barát voltam, ugyan mit árthattam volna milliónyi katonának? Aztán lehet, hogy megbántottam őket azzal, hogy nem volt engedélyem. Végül is megértem...
Folytattam az utazásom a Jupiter felé. Egy meteor cikázott el mellettem, amelyről rikácsolást, kiabálást, ujjongatást hallottam. Megálltam egy rövid időre és megvártam még odajön hozzám ez a meteor. Egy fiatal fiú ült a kő tetején, azt mondta nekem, hogy ő egy igazi űrrodeós. A közelben lakik egy kisbolygón, de szinte soha nincs otthon. Azt mondta, nem szeret ott lenni, csak akkor jár haza, ha megéhezik. Csupán élelemforrásnak tekinti a bolygóját. Ő igazán akkor érzi otthon magát, ha az űrben cikázhat ide-oda egy meteor hátán lovagolva. Alighogy ezt elmondta már suhant is tovább. Még egy pár pillanatig láttam, aztán eltűnt a semmiben.
Már nagyon közel jártam a Jupiterhez, láttam is a hatalmas bolygót. Nem volt olyan kék, mint a Föld, nem volt mögötte a Nap gyémántgyűrűje, de ezt egyáltalán nem bántam. Úgy gondoltam, nem fontos, hogy ez a bolygó legyen minden bolygók között a legszebb, úgysem kívülről fogom nézegetni, élni szeretnék rajt. Leszálltam a felszínén, de egyáltalán nem volt olyan barátságos, mint vártam. Óriási szélvihar tombolt, a szemembe megannyi homok és por került. Egy lélek sem élt ezen a bolygón. Nem baj, gondoltam. Elméletemből kiindulva legalább senki nem tud bántani engem. Berendezkedtem, igyekeztem magamnak otthont teremteni. Már egy éve éltem a Jupiteren, álmaim bolygóján, amikor egy gondolat a fejembe hasított. Nem is gondolat, inkább egy kép egy házról, amit akkor láttam, amikor elindultam a Földről. A mi házunk, a szüleim háza. Otthagytam. Most ez lenne az én otthonom? Sokat töprengtem ezen. Vajon tényleg vissza akarok menni a Földre a sok borzalom közé? Aztán eszembe jutottak a napok, amiket még anyával töltöttem a játszótéren, eszembe jutott a rengeteg nevetés, a nyaralás a tó mellett és az az érzés, amikor először pillantottam meg az óceánt. Talán mégsem olyan rettenetes bolygó az a Föld? Talán csak rossz oldalról néztem eddig, és nem is kellett volna soha otthagynom? Csak annyit tudtam biztosan, hogy nekem nem arra van szükségem, mint az öregembernek, én nem szeretnék olyan szabályok között élni, amelyek még a barátokat is ellenségként kezelik, és nem vagyok olyan sem, akit jó érzéssel tölt el az, ha fel és alá cikázhat az űrben. Engem a Jupiter tölt fel boldogsággal. Vagy a Föld? Már nem is szeretek a Jupiteren lenni. Soha nem is tetszett igazából ez a bolygó. Olyan nagy. Nincs itt senki. Magányos vagyok.
Elindultam vissza a Földre, de ezúttal nem álltam meg sehol. Nincs még egy olyan bolygó, mint a Föld, senki nem tudna meggyőzni az ellenkezőjéről, nem akarok újabb rögeszmés és téves otthonteóriát megismerni különböző bolygólakóktól. Számomra csak egy bolygó lehet minden létező világok legjobbika: a Föld.

Focizz, ha tudsz

2009-10-30T21:56:00.008+01:00

Azt hiszem minden baj akkor kezdődött, amikor az ősember elkerített magának egy apró földdarabot és kijelentette: ez mostantól az enyém. Innentől kezdve birtoklásra vágytunk és azt akartuk, hogy uralkodhassunk valami fölött. Ezek az apró földterületek lassan-lassan hatalmas országokká nőttek, a hatalmas országok egyre több és több embert fogadtak magukba, de az az egy ember, aki az elején kijelentette, hogy ez márpedig az enyém és senki másé, mindig megmaradt olyannak, amilyen egykor volt annyi különbséggel, hogy társakat gyűjtött maga köré, hogy mindenkit szemmel tarthasson. Hatalmat akart, uralni a földdarabját, majd mások földjét, végül az egész világot. Ma már nem az a fontos számára, hogy le tudja győzni az ellenfelét, vagy térdre tudja kényszeríteni a bolygót, hanem az, hogy akár tizenhárom vagy tizennégyszer is el tudja pusztítani a Földet, ha épp úgy akarja.
Lech Krakowski vagyok, egy 10 éves kisfiú. Nem tudom, hogy mit tehettem rosszul, de arra gondolok, hogy nagyon rossz lehettem kisbaba koromban, hogy ennyire megbüntetett az élet. Azt hiszem öt éve tart a háború az én országomban. Az Én Országom! Azt mondták nekem, hogy ha jó gyerek vagyok, akkor ezt így kell mondanom. Én nem tudom, hogy mi az az ország. Én nem tudom, hogy mi az a háború. Anyu azt mondta, hogy úgy képzeljem el, mintha lenne egy nagyon nagy játszótér, ahol rengeteg kis pajtásommal tudok játszani, de jönnének mások, akik szintén ott akarnak majd hintázni, ahol én, és akkor én majd kevesebbszer tudom használni a kedvenc játékaimat. Mondtam anyának, hogy nem nagyon értem, mert én mindig szívesen megosztom a játékaimat mással, és nem tudom, hogy miért baj az, ha sok kisgyerek jön még játszani. Én szeretek új gyerekeket megismerni. Nagyon jókat szoktam nevetni, mindig jól érzem magam. Erre anya azt mondta, hogy én még fiatal vagyok ehhez, és nem érthetem meg.

Szóval még mindig nem nagyon tudom, hogy mi is az a háború. De anya mindig sír. Azt hiszem apát várja. Ő már régen elment tőlünk, azt hiszem nagyjából négy éve. Azt tudom, hogy katonák jöttek érte. Éppen vacsoráztunk. Apa nem is ette meg a vacsoráját, adott egy puszit, megölelt, mondott valamit anyának és elment. Azt mondta ne aggódjak. Nem aggódok. Biztos fontos dolga van. De azért hiányzik.
Ha jól emlékszem, két évvel ezelőtt jöttek hozzánk újra ezek a katonák. Úgy örültem, azt hittem apa is visszajött. De nem volt velük. Anyával beszéltek. Nem tudom, hogy mit mondhattak neki, de anya nagyon sírt. Odajött hozzám és jó szorosan átölelt. Nem értettem, hogy mi lehet a baj, de annak örültem, hogy megölelt. Mióta apa elment nagyon furcsa volt. Mindig szomorkodott, azt hiszem félt valamitől. Ebből gondolom, hogy a háborúhoz lehet köze ennek a dolognak.
Tavaly kint fociztam a réten a barátaimmal. Nagyon nagyon szeretek focizni. Egyszer híres focista lesz belőlem. Azt már régen megszoktuk, hogy folyamatosan dörög az ég. Gondolom ez a gyárak miatt van, mert pár éve sokkal jobban füstölnek, mint még kiskoromban. A felhőknek ez nem tetszik, és így fejezik ki, hogy mennyire rossz ez nekik. Én sem szeretem a füstszagot, ezért ezt meg tudom érteni. Szóval kint fociztunk, és jött felén Czeslaw bácsi, hozott nekünk üdítőt. De egyszer csak -nem tudom, hogy miért- eldobta a kezéből a limonádékat. Valamitől vérzett a mellkasán. Gyorsan hazaszaladtam anyáért, ő hívott hozzá orvost. Azt hallottam, hogy idős korában sok ember rosszul szokott lenni, de azt nem értem, hogy mitől kezdett el vérezni. Remélem, nem én rúgtam meg véletlenül egy kaviccsal.
Már nem tudok sokáig mesélni, mert anya most szólt, hogy hozzak a boltból kenyeret és tejet. Sietnem kell, mert mostanában alig van pár darab belőlük. De tudom már hogyan oldom meg. Mesélek nektek addig is, amíg úton vagyok. Tudok egy rövidebb utat. Talán a focis barátaimmal is találkozunk.
Itt átmászok ezen a kerítésen. Kész is. Gyertek velem át ezen a mezőn!... Mi ez a kattanás?...

Ki miben tudós napon diktátor voltam

2009-10-29T09:04:00.009+01:00

Akkor még nem tudtam, de mára már rájöttem, engem soha életemben nem érdekelt, ki van a háttérben. Csak magamra figyeltem és arra, hogy boldogan éljek. Nem törődtem másokkal. De azon a napon az a fiú ráébresztett arra, hogy nem vagyok olyan fiatal, hogy mindent tudjak. Jóval okosabb volt nálam...
Három évvel ezelőtt történt. A lányomtól búcsúzkodtam reggel az iskolában, amikor a tanítónő jött velem szemben a folyosón. Kedvesen rám nézett, majd egy papírt nyomott a kezembe. Hirtelen nem is tudtam vele foglalkozni, csak később, miután elköszöntem a kislányomtól, aki szelíden mosolygott vissza rám az osztály bejáratából. Nagy piros betűkkel ez volt a papírra írva: "Ki miben tudós nap! Jövő héten az osztály tanulói foglalkozásokat mutatnak be. Kérjük a kedves szülőket, segítsék gyermekük felkészülését. Az előadásra, ami délután négy órakor veszi kezdetét a Díszteremben, mindenkit szeretettel várunk."
Délután, amikor Virág hazaért az iskolából, gondosan kikérdeztem erről az előadásról. Elmesélte, hogy ő az én foglalkozásomat szeretné bemutatni, mindig is érdekesnek találta azt, amit csinálok; én pedig büszke voltam, hogy valaki felnéz rám. Elvégre egyszerű szerelő vagyok a helyi üzemben. Szerintem az egyenruhám tetszett meg neki, hiszen az előadásra beöltözhetnek. De valahol mégis jó érzés volt.
Hosszú napokon és órákon keresztül készültünk a műsorra. Én élveztem, mert több időt tölthettem a lányommal, ő pedig boldog volt, hogy apukájának ilyen érdekes foglalkozása van. Egyszer meg is jegyezte, hogy ő is szerelő akar lenni. Én pedig csak kuncogtam magamban.
Végül elérkezett a várva várt nap. Szülők százai figyelték várakozással gyermekeik előadását, többen el is sírták magukat. Mindenki rettentő büszke volt. Én is az voltam. Virág remekül szerepelt. De azt kell mondanom, hogy mégsem az ő előadása változtatta meg az életem, hanem az utána következő fiúé. Ő nem a szülei foglalkozását választotta, eleve furcsa volt, hogy katonai egyenruhában ment fel a pódiumra.
Miután elült a zsivaj a fiú maga elé emelte a mikrofont, és elkezdte monológját: "Nagyon szegény családból származom. Azt hiszem ezt tudnia kell mindenkinek. Apám még kicsi koromban elhagyott engem. A hadsereg lett az otthonom. Mosogatni vettek fel a konyhára, fazekakat súrolni. Sokszor megvertek. És tessék, most itt vagyok! Én vagyok Dumbia elnöke! Én egy olyan államot valósítottam meg, ahol a kormány nem a szavak, hanem a tettek kormánya. Iskolákat, utakat és házakat építettem...
Bár tábornoki egyenruha van rajtam, de higgyétek el, ugyanolyan ember vagyok, mint ti. Tudom, hogy kik vagytok, és mindent, amik vagytok. Én vagyok ti. Kérdezzétek meg a katonáimat! Soha nem nyúltam az ételhez, amíg a katonáim nem ettek. És ez mindig így volt Dumbiában. Együtt építjük ki a civilizációnkat, együtt tesszük jobbá ezt az országot. És erősebbé. És szabaddá. Független nemzet vagyunk, békében élünk, gazdasági hatalomként. Hatalomként!
Sokszor féltem. Voltak, akik nem akartak erős, egységes nemzetet. De nem szabad kimutatni a félelmet. Az olyan ember, aki kimutatja a félelmét gyenge és rabszolga. Ugyanakkor, ha valaki fél a haláltól az azt jelenti, hogy érdemes volt élnie és folytatni életét.
De miét akartok megölni? Amiatt a részeg, szerencsétlen alak miatt? De hiszen Dumbia szeret engem, mert hűséges és igazságos vagyok. Persze néhány embert félre kellett tennem az útból. Azok az emberek piócák! A tehenet ugyan fejik, de etetni nem akarják. Az ilyen emberekre nincs szüksége Dumbiának. Dumbiának rám van szüksége! Én vagyok Dumbia elnöke! Nagy ember vagyok, akitől félnek, akit tisztelnek, akit szeretnek. Ez az én feladatom, ez az, amit nekem tennem kell. Ez az én foglalkozásom..."*
A fiú monológja után síri csend támadt. Ólomlábakon járt az idő mindaddig, mígnem a tanárnő elkezdett tapsolni. Megtört a csend. A döbbenet után tapsvihar következett. Senki nem gondolta volna, hogy egy kisiskolás ilyen beleéléssel tud leírni és elmesélni valamit.
Még tartott a taps, amikor bekövetkezett az az esemény, ami felnyitotta mindannyiunk szemét. Bár egy ideje a fiú már elhagyta a színpadot, valamiért mégis visszasétált, beállt a mikrofonállvány elé ugyanabba a pozícióba, ahogy korábban állt ott. A taps elült, a fiú szólásra nyitotta a száját. Nem beszélt sokat, mindössze egy mondatot mondott, de mégis bölcsebben szólt, mint ahogy azt évei alapján sejthettük volna. És ekkor döbbentem rá naivságomra és arra, hogy engem soha nem érdekelt, hogy ki mozgatja a világot, hogy ki van a háttérben.
Az az egy mondat csupán ennyi volt: "Gratulálok, most tapsoltak meg egy diktátort!" - majd lesétált a színpadról.

* Idi Amin Dada ugandai diktátor egy beszédének átirata

Álmatlanság, avagy hogyan gyilkoltam meg Simon Mondezt

2009-10-27T11:27:00.008+01:00

Az álom határozza meg az életed. Ahhoz, hogy életed legyen, álmodnak kell lennie. Akit álmaitól megfosztanak, azt életétől fosztják meg, és álmatlanságra kényszerítik. És kik értenek ehhez a legjobban? A gyerekek. A gyerekek gonoszak. Gonoszságuk nem lelkükből fakad, hanem egyszerűségükből. Ők nem félnek kimondani azt, amit látnak, amit éreznek, amit gondolnak. Őszinték. Őszinteségükben pedig gonoszságukra találunk rá.
Simon Mondez vagyok, 14 éves. "Szegény vagyok, álmom van csupán. Álmaimat lábad elé terítem. Kérlek, óvatosan lépj, mert álmaimon gázolsz."* Csak szeretnék valaki lenni, egy olyan ember, akit szeretnek. Akit elfogadnak, akit békén hagynak. Rengeteg érzés kavarog bennem. Rossz érzések: fájdalom, düh, harag, kedvetlenség. Engem mindenki bánt. Nem vagyok boldog...
Korábban sokszor kérdeztem édesanyámtól: hol késik a mi boldogságunk? És így felelt: ott jön, nézd csak! és karjával az elérhetetlen messzeségbe mutatott. Én vártam, tudtam; hogy jön, de soha meg nem érkezett: Mindig csak jött. Tudom, hogy szegények vagyunk, de miért nem vagyok boldog?
Már az iskolában is csak a külső számít. Ha nem nézel ki jól, már eleve nem tetszel senkinek. Esélyed sincs rá. Az osztálytársaim szerint többet kellene a külsőmmel foglalkoznom. Jobb cuccokat hordanom. Bizonyára azért, mert a legtöbb példaképük jól néz ki és gazdag, főleg a színészek. Rámutatnak a cipőmre, és azt mondják: ez meg mi? ez micsoda? Cikizik a hajamat, mert hosszú. Azt mondják bocsánat kisasszony csak azért, mert hosszú a hajam. Rövidnek kellene lennie. De én a hosszú hajat szeretem...
Otthon kérdezik, mit csináltam az iskolában. Játszottam a barátaimmal? Ilyenkor görcsbe rándul a gyomrom, és nem tudok mást tenni, minthogy hazudok. Elmesélem, hogy mennyi barátom van, és hogy milyen jól szórakozunk együtt. Nem akarom, hogy az én nyomorom is őket sújtsa. Elég problémájuk van nélkülem is. Aztán lehet, hogy csak a megvető pillantásukat akarom elkerülni. Nincs arra szükségem, hogy otthon is azzal piszkáljanak, hogy szerezzek barátokat. Ők ezt nem érthetik meg. Engem senki sem szeret...
Minden csak erről szól: jobb, nagyobb, szebb, hatalmasabb, gazdagabb, híresebb. Annyira lefoglalnak minket a külsőségek az életben, hogy elfelejtjük, minden erő belülről jön. Meg kell tanulnunk, hogy befelé kell tekintenünk, és amit belül találunk, annak örülhetünk igazán. Hol van odakint a boldogság?
Kedvelem ezt a helyet, ahol most vagyok. Itt a hegyek között nyugalmat találok. Erre nem jár senki. Nem tudnak bántani. Itt tudok gondolkodni. Sokszor kiülök ide a szikla peremére, és nézem a kék égboltot. De ma valahogy más itt. Az ég is vérvörös. Gyönyörű. Ilyen lehet a mennyország is? Ott tényleg mindenki boldog? Ha az annyira jó hely, akkor miért kell szenvednem a boldogtalanságommal? Sokkal könnyebb lenne, ha ott lennék...
Hiányoznék valakinek? Nem hiszem. Vajon, ha meghalok, végre teljesül az álmom? Leszek valaki? Ott tényleg nem közösítenek ki senkit? Csak egy lépést kell tennem. Ott halok meg, ahol a legjobban érzem magam. Egyedül, ahogy mindig is voltam. Engem senki sem szeret...
Kiyná Mathir vagyok, narrátor. Képtelenség és fájdalom leírni azt, amit most látok. Nem is szeretném megtenni. Akit álmaitól megfosztanak, azt életétől fosztják meg. Hosszú és gyötrelmes álmatlanságra kényszerítik...

*William Buttler Yeats versének átirata

Tündérek könnye

2009-10-25T13:08:00.021+01:00

Hadd meséljek el nektek egy történetet, amelyet réges régen hallottam. Nem tudom, hogy igaz-e, megtörtént-e ez már ezelőtt, és képesek vagyunk-e megérteni ennyi idő elteltével. Csak egy valamit tudok: szeretném abban a tudatban leélni az életemet, hogy igaz.

Volt idő, amikor az emberek nem úgy születtek, ahogy ma. Tündérek könnycseppjei hullottak alá az égből, és abból lettünk mi, emberek. De ezeket a könnycseppeket nem a szomorúság fakasztotta, épp ellenkezőleg, örömkönnyek voltak. Örömkönnyek, amelyeket azért hullajtottak, mert látták, hogy béke és megértés uralkodik a Földön.

De idővel valami elromlott. Az emberek közömbösek lettek egymás iránt, veszekedni, verekedni kezdtek, már nem törődtek a másikkal és saját érdekeiket helyezték mindenek elé. Többé nem könnycseppek voltak ők, hanem izzadságcseppek, melyek a tündérekről szálltak alá. Olyan izzadságcseppek, melyek azért gyöngyöződtek a tündérek homlokán, mert minden erejükkel azon voltak, hogy rendbe hozzák mindazt, ami elromlott. Hogy megértessék az emberekkel, hogy fontos az, hogy tiszteljük egymást, mert csak így tudunk egymásért tenni, hogy csak így élhetünk újra békében és nyugalomban.
Én egészen pár nappal ezelőttig úgy hittem, hogy a tündérek feladták, mert ráébredtek, hogy már ők sem tudnak semmit tenni. De be kellett látnom, hogy tévedtem. És talán soha nem örültem ennyire annak, hogy hibáztam. Rosszul ítéltem meg a helyzetet, rosszabbul gondolkodok, mint ahogy a tündérek szeretnék, mert ők még nem adták fel a reményt. De már én is bízok, mert láttam őt.
Első ránézésre egy teljesen egyszerű fiatalnak gondolnánk. Én sem tettem másként, nem tűnt egyáltalán furcsának. De ez csak addig volt így, amíg meg nem ismertem, amíg vele nem töltöttem az egyik napomat. Mert másképp viselkedett az emberekkel, mert áradt belőle a szeretet, melyet annyira szertesugárzott a világban, hogy boldog lettem tőle. Úgy értem, hogy egy olyan dolog árasztotta el a szívem, hogy az számomra megmagyarázhatatlan. Pedig nem is velem foglalkozott. Mármint nem csak velem. Én csupán sétáltam mellette az utcán és néztem, hogy mit csinál. Varázslatos ember.
Kérdezzük meg magunktól, hogy melyikünk képes úgy beszélni egy hajléktalannal, hogy abban ő ne a lekezelést, a bántást, a megalázottságot érezze. Vagy nem is kell beszélnünk, elég csupán, ha elfordulunk tőle, vagy egyszerűen észre sem vesszük. De ő nem így tett. Azt mondta nekem, értsem meg, hogy ők is emberek, akiknél mi semmivel sem vagyunk többek, akik éppúgy megérdemlik a törődést, mint te vagy én. És miután befejezte mondandóját, odafordult Boroshoz - mint utóbb megtudtam így hívták a hajléktalant - és a kezébe nyomott némi aprót, majd beszélni kezdett hozzá. Ezt nem értettem. Persze láttam már sokszor, hogy az emberek aprót dobálnak a hajléktalanoknak, de hogy valaki még beszéljen is hozzájuk, az számomra döbbenetes volt. Nem tudom, hogy pontosan mit is mondott neki, de mikor továbbálltunk, láttam, hogy az ember, akit otthagytunk, mosolyog, hogy pár percre boldogság költözött a lelkébe.
Sétáltunk tovább, és egy rövid idő múlva egy játszótér mellett haladtunk el. Egy kisfiú épp akkor esett el a biciklijével, amikor ott voltunk. Ő azonnal odafutott hozzá, felsegítette a síró kisfiút, majd úgy, mint az előbb a hajléktalannal, beszélni kezdett hozzá. A fiú pillanatokon belül abbahagyta a sírást, majd pár perc elteltével, mosolygós arccal futott oda az anyukájához, akivel döbbent tekintettel néztük az imént történteket. A következőket mondta nekem az anyuka: arra számítottam, hogy órákon keresztül kell majd nyugtatgatnom a kis Benjámint, nem tudom mivel sikerült ilyen hamar ilyen vidámmá varázsolnia őt. Azt mondta varázsolni. Igen, szerintem is ez a megfelelő szó.
Sétáltunk volna tovább is, mondta, hogy rengeteg dolgot meg szeretne még nekem mutatni a világból, az ő világából, de iskolába kellett mennie. Iskolába? csodálkoztam. Ezek szerint ő tényleg csak egy egyszerű ember? Ő nem valami elvarázsolt mesebeli lény, aki azért szállt le a Földre, hogy boldogságot hozzon az embereknek? Nem, nem az. Csak egy iskolás, aki szereti az embereket.
Búcsúzóul még ennyit mondott nekem: Minden ember hibázhat és hibázik is. De helyes-e az az út, amelyen a megkeseredettség miatt nem adunk új esélyt a boldogságnak?! Igen, mindig kell adnunk magunknak, másoknak és egymásnak egy újabb esélyt, mert sohasem tudhatjuk, mikor jön el a perc, amikor már késő lesz és csak annyit tudunk majd mondani, hogy sajnáljuk.
Azt hiszem, a tündérek még mindig hullajtanak néha könnycseppeket. És ha ez igaz, akkor ez a fiú egy olyan könnycsepp, amelyre az embereknek a legnagyobb szüksége van.

De te fabula narratur*

2009-10-23T18:42:00.012+02:00

Nem mindenki fogja végighallgatni a történetemet. Sokan a cselekményt utasítják majd el, fantazmagóriának minősítve. Mások azt mondják majd, bárki tud banális dolgokról írni. De az a tény, hogy ennyire általános jelenségről van szó, nem lehet ürügy arra, hogy ezzel lemondjunk a vele való foglalkozásról, sőt teljesen jogos, hogy újra és újra visszatérjünk hozzá; valamint teljesen természetes, hogy a születő történet e témát, a szeretetet tegye meg elsődleges kiindulópontjául.
Hogy mi a szeretet? Nincs a világon semmi, sem ember, sem állat, sem gép, sem ördög, amelyre oly félve gondolnék, mint a szeretetre. Mindennél gyötrelmesebb betegség. Ha nincs, üresnek érzed a lelked, ha van elemészt, és kínokba taszíthat. Én mégis ezt érzem Afrika iránt, annak ellenére, hogy szenvedést és pusztulást hozott a lelkemnek. Elmesélem történetem...
1940 táján, amikor a háborúktól szenvedő világ azon volt, hogy a szeretetet tegye meg a világ reménységévé, néhány fiatal rábukkant a könyveiben Afrikára, felfedezte a gondterhelt és barbár, boldog és civódó, léha és termékeny, a világ minden múltjával terhelt, mégis ártatlan Afrikát. Én is a fiatalok között voltam...
Ezt nem hiszem el, nem hiszem el, hogy én itt vagyok Afrikában, hogy a lábaim Malawi vörös földjét róják! - Így kiáltottam fel, amikor megérkeztem Afrikába. Bár csupán fél évig voltam ott, sokáig mégis ez volt a kardinális élményem. Az első pár hónap nekem a boldogság, szabadság, kiegyensúlyozottság érzését adta és azt az érzést, hogy van valami értelme a létezésemnek. Ebben a pár hónapban arra is volt időm, hogy bebarangoljam Malawit. Malawi tó, Mulanji hegye, Likoma szigete, Livingstonia - mind, mind felejthetetlen élmények. Az élet más, bizonyos értelemben nyugodtabb, bizonyos értelemben kalandosabb - legalábbis egy mzungunak.
Mzungu. Így hívnak minket fehér embereket. Felejthetetlen élmény volt, ahogy kiszaladtak elém a gyerekek "mzungu, mzungu" felkiáltással, ahogy beértem egy faluba, vagy ahogy métereken keresztül, mosolygós szemmel és kipirult arccal loholtak a biciklim után, vagy azt, ahogy negyven, mzungut még sosem látott kisgyerek körbevett és csak bámultak egy szó nélkül, vagy ahogy a bátrabbak a kezemet, az arcomat és a hajamat tapogatták és közben nevetgéltek. Oly kis semmiségek, mégis sokat jelentenek. Ekkor értettem meg igazán, hogy miben más Afrika. Éreztem a bizalmat, a felém áradó csodálatot, a mindent elsöprő szeretetet.
A falu vezetője, ahol laktam a nevelésemre bízott egy kisebb csoportnyi gyereket. Soha nem gondoltam volna, hogy ezek a gyermekek ennyire szomjazzák a tudást. Minden szavamra figyeltek, és amire a legbüszkébb vagyok, hogy a tanítási idő elteltével is csupán a könyörgésemre akartak hazamenni. Volt köztük egy kisfiú, akit nagyon megkedveltem. Amin Dundunak hívták. Hihetetlenül életvidám, rendkívül élelmes és felettébb imádnivaló volt. Sokszor megkeresett tanítási időn kívül is, én őt tanítottam, ő pedig engem Afrikáról úgy, ahogy mi európaiak soha nem láttuk. Egyszerűen másképp gondolkodunk, erre rá kellett ébrednem. Mi nem látjuk meg az egyszerű szépséget, mi nem tudunk úgy örülni semminek, mint ők, mert ismerjük fel a csodálat erejét. A csodálkozás az, ami az afrikaiakat gondolkozásra készteti. Ha valamire rácsodálkoznak, azt meg akarják ismerni. Mi egyszerűen továbbsiklunk, nem érdekelnek minket az apróságok.
Hónapok teltek el, és egyre jobban éreztem magam. Beleszerettem Afrikába. A táj, az emberek és persze Amin. Úgy éreztem, itt akarom leélni az életem. Hogy miért is jöttem haza? Azt hiszem a gyűlölet volt az oka. Legalábbis akkor azt hittem, hogy ezt az érzést így hívják. Olyat kellett átélnem, amit senkinek nem kívánok soha életében...
Amin édesapja rohant hozzám egy júniusi nap reggelén. Nem tudott angolul, így csak mutogatta, hogy menjek gyorsan vele. Siettünk, ahogy csak tudtunk. Nem is sejtettem, mi lehet a baj. De amint beléptem kicsiny kis kunyhójukba összeszorult a szívem. Amin a földön feküdt és csupa veríték volt. Soha nem fogom elfeledni, ahogy a maláriás láztól forró testű kisfiút a karomban tartottam, ahogy rám nézett a gyermek, és amilyen istentelenül tehetetlennek éreztem magam. Még csak 7 éves volt... Afrika elvette tőlünk. Tőlem vette el! Nem tudtam tovább maradni. Gyűlöltem mindent. Gyűlöltem Afrikát. Gyűlöltem az egész világot.
Most újra itthon vagyok, de így pár év elteltével egész másképp látom a dolgokat. Rá kellett jönnöm arra, hogy bár én, egy úgynevezett fejlett kultúrából, egy civilizáltabb világból származó ember mentem oda azért, hogy adjak és tanítsak -de végül is én kaptam többet és rengeteget tanultam olyan emberektől, akik egy, általunk, fehérek által fejletlenebbnek, elmaradottabbnak tartott társadalomban és kultúrában élnek! Azt hiszem Afrika szeretett engem.

* A mese rólad szól

Mai hősök

2009-10-23T14:41:00.007+02:00

Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy ez a világ minden létező világok legjobbika. Valójában azonban az a helyzet, hogy minden egyes civilizációnak szüksége volt mítoszokra és hősökre, képzeletbeli hősökre. Ugye, ez természetes dolog. A mítosz mese formájában mesél el valamit, a hős pedig modell lesz, negatív vagy pozitív modell. Én azt gondolom, hogy ez teljes mértékben normális, emberi dolog. Ezért van az, hogy az anyák, a nagymamák a gyerekeknek mesét mondanak. Elmesélik például a Piroska és a farkast. Vigyázz, mikor bemégy az erdőbe, ott veszély leselkedik rád. Manapság már a tömegtájékoztatási eszközök lépnek a mese helyébe, a mítoszok poétikájának funkcióját pedig a tömegtájékoztatási eszközök látják el. A klasszikus mítoszok persze szép lassan alakultak ki, és mindig kollektív bölcsességet tükröztek. A különbség az, hogy a médiamítosz napról napra változik, és már egészen másféleképpen találják ki. Vannak valóságshow-k nagy nézettséggel, de amint kitalálnak helyette egy másik műsort, ott már új hősökkel új mítosz keletkezik. Tehát semmi nem törvényszerű. Olyan ez, mintha az emberiség politeista lenne, azaz több istenben hinne, és naponta váltogatná a saját istenképét. Ez, akárhogy is, elbizonytalanodást idéz elő.
A médiának, a tömegtájékoztatási eszközöknek az a nagy hibája, hogy állandóan kinyilatkoztatásokat vár az értelmiségiektől. Nyilatkozzon! Mondja meg, hogy mit gondol, mi erről meg arról a véleménye, pedig nagyjából az író is azt gondolja, amit a taxisofőr vagy bárki az utcán. Már csak azért is, mert az az elképzelés, hogy az értelmiségiek mindig az igazat mondják, vagy hogy mindig jó dolgokat mondanak, tökéletesen hamis állítás. Azt hiszem, a média egy kissé eltúlozza az értelmiségiek szerepét. Ha valaki épphogy csak ért a tollforgatáshoz, vagy éppen a számítógép klaviatúrájának ütögetéséhez, rögtön guru lesz. De tudjuk, hogy vannak olyan tanárok, akik tökéletesen hülyék, és vannak olyanok, akik jól írnak, de rosszul gondolkodnak.
Demitizálni kellene az értelmiségiek szerepét már csak azért is, mert az értelmiségi nem pusztán a jelenségeket rögzíti, és nem csak azt mondja, hogy most esik az eső, vagy épp nem esik az eső, hanem olyan ember, aki szép lassan megírja az esőzések okát, előzményeit és következményeit. Azaz, egy folyamatot képes átlátni és értelmezni.
Mikor helyes és mikor jó valami? Akkor jó és akkor igaz egy állítás, ha nem csak egy ember mondja, hanem szép lassan az egész közösség elfogadja ezt az elképzelést. Tehát, az emberiség egészének is szép lassan meg kell ezt érteni. Gondoljunk egy alapvető problémára, a vérfertőzésre, erre az abszolút tabura, ami univerzális értelemben tabu. Ki mondta azt, hogy nem lehet vérfertőzést elkövetni, és hogy csak a vérfertőzés elkerülésével lehet egészséges társadalmat létrehozni? Nem mondta ki ezt senki. Lassanként, az emberi közösség az évszázadok vagy évezredek alatt jött rá erre, és univerzális törvény lett belőle, olyannyira, hogy ma már minden egyes civilizációban jelen van. Semmiféle Konfucius, semmiféle Buddha, senki filozófus nem foglalt állást ez ügyben. Szép lassan, magunk alakítottuk ki ezt. Tehát bízni kell abban a képességünkben, hogy össze tudjuk érlelni egymás tapasztalatait és elképzeléseit, a különböző jelenségekről. Brecht mondta: boldogtalan az a kor, amelynek hősökre van szüksége.

Passió: bevásárlókocsi

2009-10-22T17:35:00.010+02:00

Vannak dolgok, amelyek olyan jelentéktelenek az életben, hogy észre sem vesszük őket. Nem figyelünk rájuk, mert nem érdekel minket. Ilyen egy bevásárlókocsi is. De én ismertem egyet, amelynek a története érdekesebb, mint ahogy azt várnánk…

Nyár volt. A szupermarket igazgatója új bevásárlókocsikat rendelt a gyártó cégtől. Ott volt ő is. Nem mondhatnám, hogy bármiben is különbözött a többiektől, nem volt sem nagyobb, sem kisebb, még a kerekei sem mozogtak kevésbé, mint a többié. De mégis különleges volt. Különlegessége nem külsejében, hanem történetében állt.

Persze ezt a kocsit is úgy használták, mint akármelyik másikat, kenyeret, tejet pakoltak bele, több tízkilós súlyokkal terhelték meg. De nem panaszkodhatott, erre való egy bevásárlókocsi.

Ám egy nap érdekes dolog történt. Miután Gábor a kissé lelencöltözködésű, tizenhat éves diák behelyezte érméjét, hogy feloldja a kapcsolatot a többi kocsival, a bevásárlókocsi nem a szokott irányba gurult. Sőt egészen messze került a megszokott otthonától. Gábort édesapja kérte meg, hogy hozzon egy gurigás járművet, ami segítségükre lehet a költözésnél. Furcsán fogalmazta meg, hogy mire is van szüksége, de jól tudta a fiú mire is gondolt az apja. Le is ment a ház mellett levő boltba és eltolt egy kocsit, majd felkajtatott vele a negyedik emeletre. Szerencsére volt lift. Márta néni, Gábor anyukája könyveket pakolt bele, azután kitolta a folyosóra, hogy a költöztetők majd leviszik a közelben parkoló teherautóra. De történt egy kis baleset. Gábor miközben épp egy porcelánokkal teli dobozt próbált vinni a lift felé, megbotlott a küszöbben, aminek köszönhetően a bevásárlókocsi megindult a lépcsők irányába, és hatalmas csörömpölés közepette egy emelettel lejjebb állt meg. Nagyobb volt az ijedtség, mint a kár, a könyveknek nem esett semmi baja. A kocsi oldalán a rácsok kicsit meggörbültek, de úgysem akarták megtartani, a célnak így is tökéletesen megfelel. Ugyan kit érdekel, hogy mi történik egy bevásárlókocsival?

Miután megérkeztek az új házhoz, megkezdődött a kipakolás. Gyönyörű volt az épület, Márta néninek maga volt az álom az ötven négyzetméteres panellakás után. De épp a ház csodálatosságában állt a mi kis kocsink veszte. Hogy illene egy bevásárlókocsi egy ennyire varázslatos házba? Különben is, ki tart otthon bevásárlókocsit? Ezt tudta ő is, sőt azt is nagyon jól tudta, hogy nem fog senki azzal vesződni, hogy visszavigyék megszokott otthonába. Ő jelentéktelen, talán észre sem vették, hogy eltűnt. Miközben ezen gondolkodott jött Gábor és szép komótosan a szomszéd utcába tolta. Megszolgálta, amire kellett, most már semmi szükség nincs rá.

Ezt mind látta Kócos is. Kócos hajléktalan volt, már 6 éve az utcán élt egyik napról a másikra. Nem volt sok holmija, de arra gondolt, jól jön neki ez a bevásárlókocsi, legalább nem a hátán kell cipelnie mindenét. El is vitte magával a szokott helyére. A közelben lakott egy gyár háta mögött. Folydogált arrafelé egy patak is, abban szokott reggelente mosakodni. Bár hajléktalan volt, de hajdanán gazdag ember. Aztán egy nap csődbe ment, és mindene odalett. Akkor került az utcára. Egykor villában lakott és szolgák lesték minden kívánságát, ma egyetlen társa egy bevásárlókocsi. És talán ez a bevásárlókocsi hűségesebb társa, mint eddigi életében bárki más. Mindig meghallgatta, mindig ott volt mellette, rábízta mindenét, amilye volt. Így éldegéltek ketten éveken át, Kócos és a bevásárlókocsi. A hosszú idő alatt kissé megkopott a kocsi fénye, de tudta jól, hogy Kócos mindig vigyáz rá. Sok sorstársa bolondnak tartotta Kócost, amiért egy bevásárlókocsival beszélget, de ők nem értették a köztük levő viszonyt. Ez barátság volt, a bizalmon alapult.

Egy júniusi estén Kócos a közeli parkban kéregetett, amikor huligánok támadták meg. A kocsit félrerúgták, majd Kócost kezdték el ütni. Nem tudott semmit tenni, lassan már a védekezéshez sem volt ereje. Még pár rúgás és Kócos ott feküdt vérbe fagyva, holtan. Másnap találták meg, elszállították. Néhány ember felkapta a fejét, morgott néhányat, amikor az újságban olvasták mi történt, de csak egy hajléktalan volt. Egy a sokból, ugyan kit érdekel, mindennapos eset. Talán észre sem vették, hogy eltűnt, ő is csak egy „bevásárlókocsi” volt.

Pár nap múltán már gyermekek hangjától volt hangos a park, ők találták meg az ütött kopott bevásárlókocsit. Elvitték a közeli erdőszélre, jól tudták, hogy van arrafelé egy hatalmas domb. Gondolták, beleülnek páran, és száguldoznak vele. Kellemes szórakozásnak ígérkezett. Pár gurulás után azonban a bevásárlókocsi egyik kereke megadta magát és a gyerekek nagyot borultak az árokba. Szerencséjük volt, senkinek nem esett komoly baja, de ezek után már nem volt kedvük ilyet játszani. – Ez nagyon rossz játék – jegyezte meg az egyik kisfiú. Visszamentek kedvenc parkjukba, és mint ha mi sem történt volna, folytatták régi, jól megszokott játékaikat. Másnapra már el is felejtették, hogy tegnap száguldozósat játszottak az erdőszélen. Az emberek nem szeretnek a rossz emlékekre visszagondolni. Legtöbbjük nagyon hamar elfelejti őket.

Tamásnak születésnapja volt. Nem is akárhányadik, a tizennyolcadik. Este nagy mulatozást tartott barátaival kedvenc helyén, és ahogy illik ilyenkor, néhányszor a pohár fenekére néztek. Pár üveg bor elfogyasztása után Máténak, Tamás legjobb barátjának eszébe jutott, hogy jó lenne, ha az erdőszélen folytatnák a mulatozást, ugyanis ott vannak szalonnasütők, és az bizony nagyon mókás lenne, ha ők most oda indulnának. Mindenkinek nagyon tetszett az ötlet, neki is vágtak az útnak. Menet közben megtalálták a bevásárlókocsit. Egyiküknek az az ötlete támadt, hogy vigyék magukkal, valamit csak kezdenek vele. Persze abban a pillanatban rengeteg ötlet született, nem kellett kétszer mondani, a bevásárlókocsi is csatlakozott a társasághoz. Mikor odaértek a szalonnasütőhöz tüzet raktak, folytatták az ünneplést, minden szempontból emlékezetes születésnapot tartottak. Lassan hajnalodott, indulni készültek haza, de Tamás fogta a kocsit, és még utoljára a móka kedvéért a tűzbe lökte azt. A fém részei megkormozódtak, a műanyag fogantyú és kerekek lassan szénné égtek. Csak egy alumíniumkupac maradt ott, de ekkor már a fiúk messze jártak. Nagyot ünnepeltek. Pihennek egyet, és sokáig emlegetik még az estét egymásnak. Vajon a bevásárlókocsit is említik majd? Talán nem is emlékeznek már rá. Ugyan, ez csak egy bevásárlókocsi.

Lajos bácsi nyugdíjas volt, az erdőszélen volt kertje. Minden nap kibiciklizett oda, ott érezte igazán jól magát. Virágokat locsolgatott, barkácsolt, azt tette, amihez kedve volt. Mindig megnézte, mit hagynak maguk után az emberek az esti tábortűz után, mert sokszor talált hasznos holmikat. De most nem volt ott semmi, csak valamiféle fémváz az egyik szalonnasütőben. Megnézte, gondolta elviszi magával, talán egyszer jó lesz valamire. Évekig állt esőben, fagyban, melegben, sárban a kerti lak mögött, ahol a többi lim-lomot is tartotta, mígnem egyszer csak szüksége lett rá. Lajos bácsi szépen felvagdalta a fémvázat,és a virágainak készített apró kerítést a bevásárlókocsiból. Szép lett, sokan dicsérték, de valószínűleg senki nem gondolta, hogy ez a kerítés egykor bevásárlókocsi volt. Ugyan miért gondolták volna? Ezek a virágok lenyűgözőek, és a kerítés még csak varázslatosabbá teszi őket. A bevásárlókocsi nem szép, azt azért találták fel, hogy megkönnyítse a vásárlásunkat, annak az a feladata, hogy guruljon és bírja a terhet. Nem kell szépnek lennie, nem kell, hogy szórakoztasson minket, ő nem lehet a barátunk. Ugyan, kit érdekel egy bevásárlókocsi?